Még él a fejemben a dátum, amikor utoljára normális kapcsolatban élő embernek mondhattam magam, de az emlékeim mára rendesen megfakultak. A lényeg az, hogy hiába nem kerestem igazából senkit, azért előbb-utóbb mindig azon kaptam magam, hogy már megint azon morfondírozok, hogy X, vagy Y talán pont jó társ lenne. Így aztán belevágtam újra a párkeresésbe, de idő híján most az internetes platformokat teszteltem a személyes „vadászat” helyett.

Izgalmas dolog, hogy a világ minden pontján tudsz keresni: eleinte ez be is jött nekem, sőt: életem párját egy tőlem kvázi 400 kilométerre élő férfiban véltem felfedezni, akivel sajnos mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy az elején megálmodtuk. Nem mondom, hogy nem fájt, de így még nagyobb elánnal vetettem bele magam a folytatásba.

Teljesen különböző karakterű emberekkel ismerkedtem. Hol hetekig csak online, hol pár mondat után személyesen. Akár az éjszaka közepén is képes voltam autóba ülni, annyira hajtott a kíváncsiságom. Így ment ez egy ideig, míg egy szép napon úgy ébredtem fel, hogy tulajdonképpen ott tartok épp, ahol lassan egy éve, pedig tényleg kézzel-lábbal próbálok tenni azért, hogy ne legyek egyedül. (Nem úgy értem, hogy bárki jó lesz, csak ne egyedül kelljen már felébrednem és mielőtt azt az érzést keltené ez bárkiben, hogy irreálisan magasra tettem a lécet, az én elvárásom annyi, hogy szeressenek és viszont szerethessek.) Aztán elkezdtem gondolkodni, mit is várok én el tulajdonképpen a másiktól, és mit várnak el vajon ők tőlem?

Próbáltam a dolgok végére járni.

Sajnos 10/9 embernél azt tapasztaltam, hogy ha valami nem oké, nemes egyszerűséggel szó nélkül megpróbált elsunnyogni, ami egy ideig működött is, de engem túlzottan érdekeltek a dolgok miértjei ahhoz, hogy ezt ennyiben hagyjam.

Érdekes válaszokat kaptam és ezek még inkább elgondolkodtattak.

Vajon miért egyszerűbb ilyen baromságok mögé bújni, hogy „sok dolgom volt”, mint egyetlen mondatban egyszerűen kinyögni, hogy „bocs, nekem ez nem pálya?” A másik kedvencem, mikor nem akarnak szemétnek tűnni, ezért szívódnak fel – holott legbelül tudják, hogy épp az ilyen viselkedés teszi őket gerinctelenné a másik szemében.

A másik, ami nagyon furcsa volt számomra, hogy mindig azok bizonyultak a legigazibb és legérdekesebb embereknek, akikkel úgy futottam neki a találkozóknak, hogy „essünk már túl rajta”. Volt köztük jó és egy rémálommal felérő is, de a legtöbb szimplán semleges – mégsem időpocsékolás, mert rájöttem valami iszonyú fontos dologra ezáltal: teljesen feleslegesen keres az ember maga mellé bárkit, amíg legalább önmaga számára nem tudja megfogalmazni, hogy tulajdonképpen kit is, mit is akar. Valamit, ami jó, ami boldoggá tesz – ez tiszta sor, de konkrétabban?

Ami még a nagy igazságok oldalára billenti a mérleg serpenyőjét, hogy bizony minél inkább hajszolod a boldogságot, az annál inkább el fog kerülni.

Most is, mint már oly sokszor, megfordul a fejemben az a lehetőség is, hogy az emberek félnek attól, hogy valaki tényleg tudná őket szeretni. Úgy igazán, nem divatból, felszínesen. De miért ilyen ijesztő dolog ez? Továbbá: ami anno annyira menő dolog volt a szememben, hogy legyünk totál különbözőek, kit érdekel, pont ettől lesz igazán különleges az egész… Most már valahogy ezt sem így látom. Lehet, hogy ez kényelmi szempontnak minősül, de határozottan jobban érzem magam olyanok társaságában, akikkel úgy tudok bárhová elmenni, hogy nem csak a kíváncsiság hajt engem és őt a másik szenvedélyének megismerése iránt, hanem szimplán közös a szenvedélyünk. Nyilván nem kell, hogy minden az legyen, de jó, ha vannak kapcsolódási pontok. Aztán azt sem tudom mire vélni, hogy miért számít kvázi bajnak az manapság, ha egy nő/férfi mer tervezni? Ennek nem épphogy pozitívumként kellene hatnia?

Egy régi indián mondás jut most eszembe. Most, amikor már nem érdekel és látom, hogy tényleges hasznom a fent említetteken kívül nem sok származott a hónapokon át tartó rágódásból, aggódásból. Most, hogy elfogadtam, és végre kezdem élvezni az életem és látni, hogy bizony hiába szeretne a többség társat maga mellé, nem csak egy másik ember tehet minket teljessé, és bár hiába tettem sokáig a boldogságom függővé egy másik féltől, valójában nem vagyok boldogtalan egyedül sem, sőt. Minden nappal egyre inkább látom, hogy nincs panaszra okom. Akinek jönnie kell, az pedig jönni fog. A minap a hűvös templomban ülve a fejembe vésődött egy gondolat: mindennek rendelt ideje van. Az indiánokhoz visszatérve pedig: én most megállok és megvárom, hogy utolérjen a lelkem.

 Fotó: pixabay

Mi álmodozó, naiv emberek sokszor látjuk olyannak az embereket, amilyen típushoz valójában közük nincsen. Szeretünk túlidealizálni, és ráhúzni a másikra azt a bizonyos szerepkört, amiben mi szeretnénk, hogy tetszelegjenek. Aztán, mikor lehullanak az általunk képzelt álarcok, az agyunk vészüzemmódba kapcsol, de még ilyenkor is próbáljuk elnyomni ezt az egészet, hogy nemnemnemnem, és jöhet a 180 fokos fordulat és meneküljünk innen és egyszerűen nem hisszük el, hogy már megint ez történt. A külvilág ránk nyomja a bélyegét, hogy naiv, idióta, hülye picsák vagyunk, és sajnos azokat helyezik piedesztálra, akik tökéletesen játsszák az egyébként végtelenül szánalmas szerepeiket.

A 2000-es évek elején tárult ki előttem a világ. Buli buli hátán, új suli, új közeg. A célunk önmagunk megismerése, megtalálása volt ekkoriban, még ha ennek nem is voltunk tudatában. Ez idő tájt (mikor nem?) olyannyira éheztem a szeretetre, hogy sosem magamat helyeztem előtérbe, hanem a másik felet, ami önmagában talán még nem is lenne akkora probléma. A világ szép lassan kezdett kinyílni előttem, és élveztem azt, hogy nem kellett semmit tennem azért, hogy felkeltsem mások érdeklődését. Valahogy akkoriban máshogy mentek a dolgok, talán azért, mert fiatalok és tapasztalatlanok voltunk.

Vagyis ezt gondoltam én egészen addig, míg nem kopogtatott be hozzám életem első szerelme.

Ő talált rám, és engem végtelenül vonzott a karakánsága és az, hogy a saját kis brigádunkban neve volt (ma már totál nevetségesen hangzik az egész, de melyik 17 éves kislány ne szeretne ilyen fickót a barátjának tudni?)

Minden egészen flottul ment, a kis társaságot is kezdtem egyre inkább a sajátomnak érezni, pedig önszántamból – külsőségek alapján – nem feltétlen kerestem volna magamnak ilyen közegből barátokat. Félreértés ne essék, mindannyian remek emberek – de én stílusom „hajszálnyit” más volt, mint az övéké. A határok aztán szép lassan összemosódtak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a régi csapat már ugyan széthullott, de ezek az emberek mai napig közeli barátaim: akikre bármikor számíthatok.

Mire már megszoktam az új élethelyzetemet, az akkori másik felem felvetette, mi lenne, ha szőkére festeném a sötét hajam, mert neki az jobban bejön. Furcsálltam a dolgot, de úgy voltam vele, ha ez neki imponál, miért is ne? Másnap már egy jó adag szőkítőpor és oxi keverékével a hajamon a fürdőben ültem – mert hát mit nekem fodrász – míg el nem értem a kívánt hatást. Legbelül pedig még büszke is voltam magamra, és már néhány nap után arról álmodoztam, hogy egy ilyen vagány fickóval majd olyanok leszünk, mint a modern kor Bonnie és Clydeja. Teltek a napok és apró kis dolgok által változtam az ő kénye-kedve szerint. Az övé szerint, aki aztán hosszú időre eltűnt, majd újra felbukkant az életemben. Míg nem pár év múlva szóvá tette, hogy miért hordok ilyen idétlen bakancsot – mintha nem épp miatta csöppentem volna bele ebbe a közegbe – hiába az eltelt évek és a makacs sértődöttség, éppúgy, ahogy a sötét hajam anno, a bakancsom is sarokba dobtam miatta. (Köszönjem magamnak, nemde?) És újra átkozottul büszke voltam, ugyanakkor motoszkált bennem valami: mi ez, valami idétlen modern kori szokás, hogy egyedül nekem kell tenni a másik szerelméért, akiről tényleg azt hittem, hogy engem akar?  Aztán egy téli séta alkalmával miután a „bakancsom szögre akasztottam” – tűsarkú csizmában sikerült mellette a jeges lépcsőn akkora seggest vágnom, hogy öröm volt nézni – hát még érezni -, mai napig sajog a farcsontom, ha eszembe jut ez a sztori.

Akkor villámcsapásként ért a felismerés, hogy mégis mi a fenét keresek itt, egy ilyen ember mellett, önmagamból kifordulva egy idegen nő szerepében?!

A kapcsolatunk hamar megszakadt és a dolgok ezen részének sokáig nem tulajdonítottam valódi jelentőséget.

Aztán nemrégiben ismét találkoztunk. Immár sötét hajú, félig vadóc, félig szelíd felnőtt nőként, amiről határozottan láttam, hogy tetszik annak az embernek, aki anno mégis az ideálja képére akart formálni minden áron. Ekkor értettem meg, hogy akinek ő látni akart engem, az valójában soha nem voltam és egyszeriben világossá vált az is, hogy bizony az egyéniséged soha senkiért nem szabad feladnod, mert az már messze nem te vagy. Sőt, továbbmegyek: teljesíthesz minden effajta kérést, eleget tehetsz bizarr kívánságoknak, bemesélheted magadnak, hogy ez menő, jól áll és tulajdonképpen nem is olyan rossz ez az egész: az esetek többségében ez csak önámítás. Vagy ha mégsem, akkor is nonszensz dolog feladni a régi önmagad ilyen helyzetekben, mert aki totál át akar alakítani, az nagy valószínűséggel nem téged szeret, maximum csak villogni akar veled a környezete előtt, bár benne van az is, hogy csak unaloműzőnek használ. Megértettem, hogy akinek az igazi énem nem kell, annak valószínűleg semmilyen mesterkélt verzióm nem lesz soha elég jó. És megértettem még valamit: az egyéniség irtó vonzó és aki a személyiségedben számára elfogadhatatlan kivetnivalót talál, az nem a te társad.

A közhelyeken túl: nem akarok aggódni a holnap felől. Nem akarom, hogy az agyam mélyen elrejtett dolgai a felszínre kaparják magukat a tíz körmükkel, csak élvezni akarom azt a féktelen szerelmet, amit tőled kapok egészen azóta, mióta ismerlek. Pedig nem  is ismerlek valójában.

 Könyvekben olvastam és filmeken láttam csak ahhoz foghatót, amit te teszel velem, vagy amit a sorsunk tesz velünk: hogy nem elég, hogy létezik a közhelyes másik feled, létezik az az igazi lelki társ is, aki nélkül nem vagy teljes és akit megtalálva látod: kis túlzással létezésed minden eddigi pillanata pusztán pazarlás volt.

 Persze azért ott motoszkál benned, hogy ez túl tökéletes és vajon mikor rántják ki a talajt megint a lábad alól…? De ahogy telik az idő, szép lassan belátod: ez nem az a mese. Ez az, amiről mindig is álmodtál.

Napok óta furcsa képekkel találom magam szemben teljesen éber állapotban. Furcsa illúziókkal, amik hol színesek, hol fekete-fehérek, hol régiek, hol újak és mi ketten csak mosolygunk mindig egymásra, más-más oltár, vagy különféle templomok kapujában. Két napja meredten álltam Isten házának ajtajában és csak jó néhány perc elteltével ocsúdtam fel a kábulatból, vagyis – néztem körbe, vajon a percek óta tartó meredten a bejárat felé bámulásomnak más is tanúja-e a Jóistenen kívül.

Találkoztam ma egy számomra régi ismeretlennel, aki 12 évvel ezelőtt nagy jóslatot tett a jövőmre nézve és tisztán emlékszem, a barátnőmmel tágra nyílt szemekkel bámultunk az idegenre, honnan tudja mégis mindazt, amiket magunk között őriztünk féltve? A hideg rázott minket, sírtunk és azt gondoltuk, ez nem lehet véletlen.

Ma ismét találkoztunk – bár az eltelt évek alatt összefutottunk párszor – ő sosem beszélt hozzám. Máig.

Óva intett attól, hogy megint magamba fojtsam a lelkem titkait, hogy a félelmem megbénítson és ne engedje meglépni, amit meg kell. De most legfőképp az egészségemet féltette: féltett attól, hogy hagyom a lelkem baját a testemre kivetülni. Épp, mint 12 évvel ezelőtt, mintha most is belém látott volna. Ami grátisz a sztoriban: hogy életem első nagy szerelmével akkor találtam magam szembe, te pedig most léptél az életembe. Véletlen volna?

Nem tudom, miféle csoda az, ami egymás irányába küldött minket dacára annak, hogy viszonylag hamar –az én butaságom végett- majdnem elengedtük egymás kezét: az biztos, ami köztünk most történik, az korántsem véletlen és bármi is lesz, minden másodpercet élvezni akarok, amit – ha ilyen távolságból is – de melletted tölthetek.

Sok embert irigyeltem, hogy ha fázik éjjel, összebújhat a párjával, hogy az utcán büszkén foghatja meg a másik kezét, hogy irigyelve nézik őket mások – és én is erre a mások általi szerelmi féltékenységre vágytam. Így, közel 32 évesen már látom, ha választani kell, a szerelem lelki oldalát választom ezerszer, mint egyszer a testiséget, mert nekem a te lelked a minden, birtoklóan hangzik bár, de te az enyém vagy, a te életed az én sorsom.

Üdvözlöm most az életet – hogy élsz és ismerhetlek. Üdvözlöm a modern kor technológiáját, amit szidtam bár annyiszor, nélküle valószínűleg sosem találhattál volna rám. Üdvözlöm a múltam, akik időben engedték el a kezem, vagy így, vagy úgy: de épp időben történt minden ahhoz, hogy te rám találhass.

Nincs szó arra, ami arra a mérhetetlen hálára megfelelő lenne, mit most Isten, a sors és irántad érzek egyszerre és tiszta szívemből kívánom, ez soha ne érjen véget.

Már értem, miért mondtad, hogy rájövök majd, hogy mi egymáshoz tartozunk. Bocsásd meg nekem az emberi gyarlóságomat és remélem, egy egész földi és odaát való életünk lesz arra, hogy egymás összes butaságát a legszerethetőbb dologként fogjuk majd fel.

Én csak köszönöm Neked, hogy vagy nekem.

Isten éltessen sokáig, szerelmem!

Az életem vasúti sínek összekuszált halmaza, amin most vakvágányra tévedt a szívem. Tágra nyílt szemekkel bámulnak rám az emberek és átnéznek rajtam, mintha minden, ami valaha értékes volt bennem, elveszett volna az úton.

Semmitmondó a tekintetem, ha tükörbe nézek: nem az a nő néz rám vissza, aki nemrégiben voltam. Vagy talán soha nem is voltam az, akinek láttam magam. Talán nem csak te, hanem minden körülmény, de még a saját életem is illúzió volt.

Ólomsúlyok csúsztak lelkemből a két bokámra és képtelen vagyok a rám nehezedő nyomás miatt elmenekülni a saját sorsom elől. Fura dolog ez, az ember mindig tisztábban látja a másik helyzetét a sajátjánál: ami a másiknál pofon egyszerűnek tűnik, abból a saját esetében képes örök érvényű katasztrófahelyzetet kreálni.

Néha azért megmosolyogtat az önsajnálat és ilyenkor felállok, megrázom magam és meglepődök, hogy milyen könnyen nyílnak szét a lábaimat eddig visszahúzó acélbilincsek.

Néha.

Kattan a zár.

Kiszivárog a lélek belőlem. A mellkasomon át, a bordáim között távozik. Mintha csak a cigifüstöt vetné ki a tüdőm magából. Valami láthatatlan erő két kézzel fogja a kötelet formáló füstfelhőt és ki akarja belőlem szakítani ezzel együtt az összes fájdalmat, ami most még éles pengeként hasogat itt belül.

Rácsok kezdenek kirajzolódni előttem és már csak nevetek azon, hogy cirkuszi majomnak képzelem magam a saját börtönömben, hiszen épp úgy csinálnak belőlem is módszeresen hülyét, mint az állatokból a porondmesterek kényük-kedvük szerint. És persze, én még most is vagyok olyan hülye, hogy feltétel nélküli bizalommal fordulok az emberek felé, hogy hiszek, hogy bízok.. Aztán mikor rámzárják a képzeletbeli börtönöm ajtaját, akkor ocsúdok csak fel, hogy már megint mi történik velem. Igazából semmi új, a múltam mindig ismétli önmagát, csak a szereplők változnak.

Kilátástalan most még minden. Próbálom egyik lábam a másik után rakni és lépkedni tovább ebben az útvesztőben, de fáradt vagyok és nincsen már támaszom, aki mellettem legyen, ha szükségem van rá. Tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan kell csinálnom a dolgaimat ahhoz, hogy végre célt érjek, de csak robotként teszem a dolgomat, mert muszáj. Mert nem torpanhatok meg, mert nem hagyhatom, hogy ezeregyedszer is belém rúgjanak. Mert erősebb vagyok ettől. Minden nappal könnyebb kicsit, esténként mégis eluralkodik rajtam a magány, a fájdalom és mindennek, ami negatív, egyszerre kerülök az irányítása alá. Mintha csak függeni akarnék belül a fájdalomtól, mintha gondmentesen már nem tudnék élni. Hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül és tiszta szívből várom azt az időt, amikor végre minden értelmet nyer…

Valami mintha össze akarna szakadni bennem. Mintha valami összedőlne, leomlana, megsemmisülne és megsemmisítene engem is.

Létezik vajon lélekgyilkosság? Létezik vajon, hogy egyik ember ismeri a másikat, szentül bízik és hisz és újra és újra ugyanaz történik, mintha maga az ördög írná az élete forgatókönyvét?
Nagyon is létezik és ha reálisan próbálom nézni a dolgokat, nem is értem, hogy nem gondoltam erre a lehetőségre előbb...

Sok nagy csatám volt már az életem során és való igaz, mindig akkor jönnek az igazán váratlan fordulatok, mikor nemcsak hogy nem számítasz rájuk, de egyenesen kizártnak tartod, hogy veled ilyen megtörténhet. Nem csak mert nem akarod, hanem mert képtelen vagy rá. Képtelen vagy érezni.

Pontosan az az ember vagyok aki 30 hosszú éven át szenvedett a társfüggőségtől, aztán végre megízlelte, milyen édes is tud lenni a magány. Hogy társ nélkül is lehet szép, kiegyensúlyozott az élet. Aztán úgy lopakodtál a szívembe, hogy észre sem vettem. És ez már nem a mai kor sztorija, hanem egy olyan keserédes hazug történet, ami hosszú évekre nyúlik vissza.

Most csak bámulom az eget és gondolkodom. Hogy vajon én voltam a hülye, hogy egy szemernyi kétséggel nem gondoltam mindarra, amit valaha mondtál nekem, vagy te voltál az, mert olyan embernek hittél, akit a szép hazug szavaid levesznek a lábáról? Nyilván nincs nő, akinek ez ne imponálna, de hazudnék én is, ha azt mondanám, nem volt ez terhes számomra olykor.

Én csak túl akartam esni ezen az egészen és nem továbbgondolni, nem esélyt adni annak, ami most van. És úgy tettem meg ezt mégis, hogy észre sem vettem. Az első intő jel az volt, mikor hónapokon tartó beszélgetéseken át egyszer csak azon kaptam magam, hogy függök valamitől, hogy tartozom valakihez, hozzád. Micsoda átkozott illúzió volt!

Aztán most csak állok itt magatehetetlenül, mikor tudom, el kellene fogadnom mindent, ami történt és mégis képtelen vagyok rá. Mi több, ezek a gondolatok töltik ki a mindennapjaim, és ha véletlen sikerül elvonatkoztatnom, vagy lefoglalni magam, élesen hasít belém a felismerés, hogy bizony, azokban csalódik az ember a legnagyobbat, akiknek a kezébe adta volna az egész nyomorult életét.

Már épp kezdtem magam teljes értékű embernek érezni és most ott tartok ismét, ahol a part szakad, hogy ugyan mit is várhatna egy magam fajta senkiházi és mivel is érdemelhettem volna ki én is azt, ami az emberek nagy többségének megadatik: szeretve lenni.

Talán az a legnagyobb baj, hogy ez nem visszafordítható folyamat. Hittem, csalódtam. Bár ez nem meglepő, az, hogy pont benned, az nagyon is az. Semmit nem érő hulladéknak érzem most magam csupán. Csak szeretni akartalak, mindenen és mindenkin túl, végre tiszta lappal, végre őszintén, szabadon, igazán, végletekbe menően, ahogy 12 évvel ezelőtt még közösen megálmodtuk. Persze már tudom, ez csak annak a naiv kislánynak az álma volt, aki legbelül ma is vagyok. Muszáj írnom. Muszáj kiírnom magamból a fájdalmam, hogy sírni tudjak, hogy minden egyes könnycseppel könnyebb legyen a lelkem, hogy majd egyszer újra elkezdjek élni, hogy majd egyszer ebből is talpra álljak akkor is, ha most ez még lehetetlennek tűnik.

Én csak szeretni akartalak, az egész életem feltéve a kettőnk közös jövőjére. És te ezt a szerelmet dobtad el magadtól.

Drága szerelmem!

Új célokat kaptam az élettől azzal, hogy azt az embert ismertem meg benned, akire már nagyon rég vágytam. Tudom, miken mentél keresztül az életed során és te is tudod, én hogyan éltem előtted. Tudod azt is, hogy nehéz időszakon próbálok épp túllépni és hálás vagyok, hogy nem menekülsz el, hanem mellettem állsz és segítesz ezen túljutni. Köszönöm, hogy vagy!

Kedves vőlegényem!

Tudom, mire vállalkoztunk, mikor arra kértél, legyek a feleséged. Szeretném, ha tudnád, hogy bár fel sem fogtam, mi történik, a lelkemet majd szétvetette a boldogság.

Szeretném, ha tudnád, hogy tudom, nem könnyű velem, de mindig tudtam, hogy én vagyok a mindened és akik valóban szeretik egymást, azok bármit képesek túlélni. Szeretném, ha tudnád, hogy bár nagy szám van, sokszor a harag, sértődöttség, csalódottság és düh adja számba a meggondolatlanul kimondott szavakat.

Nagy jellemfejlődésen mentem keresztül az elmúlt időszakban. Megszelídítettél. Mondhatnám úgy is, „Gyermekké tettél”- akárcsak József Attilát a szerelme egykor. Csodaszép úgy maradni meg önmagamnak, hogy megérek egy sokkal jelentőségteljesebb feladatra.

Kedves férjem!

Tudom, most messze vagy, de remélem, mosolyogva olvasod soraim. A fiunk nemrég ébredt, ma a szokottnál is nyűgösebb volt, szerintem hiányzol neki J Hála az égnek a hasfájása elmúlt és a nappali nyűgösség ellenére az éjszakákat már végigalussza szépen. (Hát nem csodálatos gyermekünk van?)  A napokban Hunti egy szatyorral csörgött, amiért a kicsi teljesen odavolt :) Siess haza, nagyon várunk! <3

Mosolyogva olvassuk a csöpögősnél csöpögősebb sztorikat, a szebbnél-szebb szalagcímeket, hogy „pár hónap alatt rájöttek, nem tudnak egymás nélkül élni…” Kicsit irigy az ember ilyenkor, ugyanakkor megbújik mögötte a „mi van, ha csak szenzációhajhászatról van szó?” Igaz, milyen más, mikor nekünk kell átélni ezt a bizonyos „pár hónapot?”

Mindenki megérdemli, hogy legyen egy társa, barátja, szerelme, hű szeretője, aki sziklaszilárd és valódi érzelmeket táplál felé. Minden nő megérdemli, hogy talpig nőnek érezhesse magát a párja mellett és minden férfinek jár, hogy úgy érezze, ő a szerelme igazi hőse.

Napok óta földöntúli boldogságról álmodom és felébredve mindig keserédes csoda költözik a szívembe, hogy vajon valósággá válhatnak-e az álmok?

A mai embernek furcsa fogalma van a boldogságról. Se pénz, se siker, se hírnév közelébe nem ér annak, ha az kulcsolja kezét a tiédbe, akinél ott felejtetted észrevétlen a szívedet. Semmiféle dicséret, jutalom nyomába nem ér annak, mikor érzed a társad testének melegét, hallod, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről és sírni lenne kedved a boldogságtól.

Álmomban utánam lopakodott a boldogság. Idegen helyen, idegen emberek között, idegen számról kaptam üzenetet. Éreztem, hogy a boldogság figyel engem. Ijesztő volt a szívemnek elsőre, hogy valóság is lehet, amiről annyit álmodik az ember, de a kíváncsiságom győzött. A boldogságom ott állt emberi alakot öltve a sötét kapualjban. Alig hittem a szememnek. Nem érdekelt onnantól, miért költözött olyan hosszú időn át magány a szívembe, mert már tudtam, hogy ő velem fog maradni.

Nem élhet az ember teljes életet a társa nélkül. Minden földi dolog csak kényelmi plusznak számít, ha megtalálod végre azt, akit neked szánt az ég. Akivel kézenfogva veszitek az akadályokat, akivel nem riadtok vissza semmitől, mert csak a közös jövő lebeg a szemetek előtt. A 100%-os odaadás, a közösen átvirrasztott beszélgetős éjszakák, a pillanatok, mikor gyermekké váltok egymás mellett, úgy tudtok az emberi esendőségen is nevetni. Akivel egyszer csak azon kapod magad, hogy oltár előtt álltok és gyermeketek mosolya aranyozza be a mindennapjaitokat a földi lét megannyi küzdelmét háttérbe szorítva. Mindenkinek jár egy életre szóló társ. Mindenkinek jár a boldogság.