Valami mintha össze akarna szakadni bennem. Mintha valami összedőlne, leomlana, megsemmisülne és megsemmisítene engem is.

Létezik vajon lélekgyilkosság? Létezik vajon, hogy egyik ember ismeri a másikat, szentül bízik és hisz és újra és újra ugyanaz történik, mintha maga az ördög írná az élete forgatókönyvét?
Nagyon is létezik és ha reálisan próbálom nézni a dolgokat, nem is értem, hogy nem gondoltam erre a lehetőségre előbb...

Sok nagy csatám volt már az életem során és való igaz, mindig akkor jönnek az igazán váratlan fordulatok, mikor nemcsak hogy nem számítasz rájuk, de egyenesen kizártnak tartod, hogy veled ilyen megtörténhet. Nem csak mert nem akarod, hanem mert képtelen vagy rá. Képtelen vagy érezni.

Pontosan az az ember vagyok aki 30 hosszú éven át szenvedett a társfüggőségtől, aztán végre megízlelte, milyen édes is tud lenni a magány. Hogy társ nélkül is lehet szép, kiegyensúlyozott az élet. Aztán úgy lopakodtál a szívembe, hogy észre sem vettem. És ez már nem a mai kor sztorija, hanem egy olyan keserédes hazug történet, ami hosszú évekre nyúlik vissza.

Most csak bámulom az eget és gondolkodom. Hogy vajon én voltam a hülye, hogy egy szemernyi kétséggel nem gondoltam mindarra, amit valaha mondtál nekem, vagy te voltál az, mert olyan embernek hittél, akit a szép hazug szavaid levesznek a lábáról? Nyilván nincs nő, akinek ez ne imponálna, de hazudnék én is, ha azt mondanám, nem volt ez terhes számomra olykor.

Én csak túl akartam esni ezen az egészen és nem továbbgondolni, nem esélyt adni annak, ami most van. És úgy tettem meg ezt mégis, hogy észre sem vettem. Az első intő jel az volt, mikor hónapokon tartó beszélgetéseken át egyszer csak azon kaptam magam, hogy függök valamitől, hogy tartozom valakihez, hozzád. Micsoda átkozott illúzió volt!

Aztán most csak állok itt magatehetetlenül, mikor tudom, el kellene fogadnom mindent, ami történt és mégis képtelen vagyok rá. Mi több, ezek a gondolatok töltik ki a mindennapjaim, és ha véletlen sikerül elvonatkoztatnom, vagy lefoglalni magam, élesen hasít belém a felismerés, hogy bizony, azokban csalódik az ember a legnagyobbat, akiknek a kezébe adta volna az egész nyomorult életét.

Már épp kezdtem magam teljes értékű embernek érezni és most ott tartok ismét, ahol a part szakad, hogy ugyan mit is várhatna egy magam fajta senkiházi és mivel is érdemelhettem volna ki én is azt, ami az emberek nagy többségének megadatik: szeretve lenni.

Talán az a legnagyobb baj, hogy ez nem visszafordítható folyamat. Hittem, csalódtam. Bár ez nem meglepő, az, hogy pont benned, az nagyon is az. Semmit nem érő hulladéknak érzem most magam csupán. Csak szeretni akartalak, mindenen és mindenkin túl, végre tiszta lappal, végre őszintén, szabadon, igazán, végletekbe menően, ahogy 12 évvel ezelőtt még közösen megálmodtuk. Persze már tudom, ez csak annak a naiv kislánynak az álma volt, aki legbelül ma is vagyok. Muszáj írnom. Muszáj kiírnom magamból a fájdalmam, hogy sírni tudjak, hogy minden egyes könnycseppel könnyebb legyen a lelkem, hogy majd egyszer újra elkezdjek élni, hogy majd egyszer ebből is talpra álljak akkor is, ha most ez még lehetetlennek tűnik.

Én csak szeretni akartalak, az egész életem feltéve a kettőnk közös jövőjére. És te ezt a szerelmet dobtad el magadtól.