A 2000-es évek elején tárult ki előttem a világ. Buli buli hátán, új suli, új közeg. A célunk önmagunk megismerése, megtalálása volt ekkoriban, még ha ennek nem is voltunk tudatában. Ez idő tájt (mikor nem?) olyannyira éheztem a szeretetre, hogy sosem magamat helyeztem előtérbe, hanem a másik felet, ami önmagában talán még nem is lenne akkora probléma. A világ szép lassan kezdett kinyílni előttem, és élveztem azt, hogy nem kellett semmit tennem azért, hogy felkeltsem mások érdeklődését. Valahogy akkoriban máshogy mentek a dolgok, talán azért, mert fiatalok és tapasztalatlanok voltunk.

Vagyis ezt gondoltam én egészen addig, míg nem kopogtatott be hozzám életem első szerelme.

Ő talált rám, és engem végtelenül vonzott a karakánsága és az, hogy a saját kis brigádunkban neve volt (ma már totál nevetségesen hangzik az egész, de melyik 17 éves kislány ne szeretne ilyen fickót a barátjának tudni?)

Minden egészen flottul ment, a kis társaságot is kezdtem egyre inkább a sajátomnak érezni, pedig önszántamból – külsőségek alapján – nem feltétlen kerestem volna magamnak ilyen közegből barátokat. Félreértés ne essék, mindannyian remek emberek – de én stílusom „hajszálnyit” más volt, mint az övéké. A határok aztán szép lassan összemosódtak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ez a régi csapat már ugyan széthullott, de ezek az emberek mai napig közeli barátaim: akikre bármikor számíthatok.

Mire már megszoktam az új élethelyzetemet, az akkori másik felem felvetette, mi lenne, ha szőkére festeném a sötét hajam, mert neki az jobban bejön. Furcsálltam a dolgot, de úgy voltam vele, ha ez neki imponál, miért is ne? Másnap már egy jó adag szőkítőpor és oxi keverékével a hajamon a fürdőben ültem – mert hát mit nekem fodrász – míg el nem értem a kívánt hatást. Legbelül pedig még büszke is voltam magamra, és már néhány nap után arról álmodoztam, hogy egy ilyen vagány fickóval majd olyanok leszünk, mint a modern kor Bonnie és Clydeja. Teltek a napok és apró kis dolgok által változtam az ő kénye-kedve szerint. Az övé szerint, aki aztán hosszú időre eltűnt, majd újra felbukkant az életemben. Míg nem pár év múlva szóvá tette, hogy miért hordok ilyen idétlen bakancsot – mintha nem épp miatta csöppentem volna bele ebbe a közegbe – hiába az eltelt évek és a makacs sértődöttség, éppúgy, ahogy a sötét hajam anno, a bakancsom is sarokba dobtam miatta. (Köszönjem magamnak, nemde?) És újra átkozottul büszke voltam, ugyanakkor motoszkált bennem valami: mi ez, valami idétlen modern kori szokás, hogy egyedül nekem kell tenni a másik szerelméért, akiről tényleg azt hittem, hogy engem akar?  Aztán egy téli séta alkalmával miután a „bakancsom szögre akasztottam” – tűsarkú csizmában sikerült mellette a jeges lépcsőn akkora seggest vágnom, hogy öröm volt nézni – hát még érezni -, mai napig sajog a farcsontom, ha eszembe jut ez a sztori.

Akkor villámcsapásként ért a felismerés, hogy mégis mi a fenét keresek itt, egy ilyen ember mellett, önmagamból kifordulva egy idegen nő szerepében?!

A kapcsolatunk hamar megszakadt és a dolgok ezen részének sokáig nem tulajdonítottam valódi jelentőséget.

Aztán nemrégiben ismét találkoztunk. Immár sötét hajú, félig vadóc, félig szelíd felnőtt nőként, amiről határozottan láttam, hogy tetszik annak az embernek, aki anno mégis az ideálja képére akart formálni minden áron. Ekkor értettem meg, hogy akinek ő látni akart engem, az valójában soha nem voltam és egyszeriben világossá vált az is, hogy bizony az egyéniséged soha senkiért nem szabad feladnod, mert az már messze nem te vagy. Sőt, továbbmegyek: teljesíthesz minden effajta kérést, eleget tehetsz bizarr kívánságoknak, bemesélheted magadnak, hogy ez menő, jól áll és tulajdonképpen nem is olyan rossz ez az egész: az esetek többségében ez csak önámítás. Vagy ha mégsem, akkor is nonszensz dolog feladni a régi önmagad ilyen helyzetekben, mert aki totál át akar alakítani, az nagy valószínűséggel nem téged szeret, maximum csak villogni akar veled a környezete előtt, bár benne van az is, hogy csak unaloműzőnek használ. Megértettem, hogy akinek az igazi énem nem kell, annak valószínűleg semmilyen mesterkélt verzióm nem lesz soha elég jó. És megértettem még valamit: az egyéniség irtó vonzó és aki a személyiségedben számára elfogadhatatlan kivetnivalót talál, az nem a te társad.