"Meg sem ölelsz?" Most is a fülembe cseng az első mondatod életünk első olyan találkozójának első percéből, amikor végre mertünk felnőttek lenni és csak kettesben voltunk. Nem értettelek. Meglepődtem. Dehogynem ölellek meg, de kimondani sem volt időm. Megszűnt minden. Csak élveztem, hogy végre velem vagy. Az "Adj egy csókot?"-ra már válaszolni sem tudtam a döbbenettől, emlékszel? Én tényleg nem akartam. Na jó, ez ilyen formában nem igaz. De az agyam tényleg nem akarta. Mióta nálam voltál nem tudok úgy kimenni a saját erkélyemre, hogy ne jusson eszembe mikor csak álltunk kint hajnalban és csak öleltél és arról beszélgettünk, veled megyek-e másnap. Nem emlékszem másra. Olyan boldog voltam, képtelen voltam figyelni
a szavakra. Csak az érdekelt, hogy velem vagy, hogy engem ölelsz. Teljesen megrészegített a mámor és már akkor tudtam, hogy vége, elvesztem.

Ha becsukom a szemem, emlékszem még az első csókod ízére, a húsos ajkaidra, a sunyi mosolyodra, ami csak azért nem rémített meg, mert
a szemeidben égő őszinte vágy és a mámorító öleléseid elhitették velem, hogy mindez őszinte és valódi. Emlékszem még, milyen mohón csókoltál, emlékszem mennyire belefeledkeztem minden egyes ölelésedbe, emlékszem
a csókcsatákra, a viaskodásra, a könyörgésre, a szép szavakra,
a lelkemben dúló harcra, hogy szabad, nem szabad, évek teltek el és nem csillapodtak a vágyaim... Emlékszem a pillanatra, amikor a kötélnek hitt idegeim szép lassan vékony cérnaszállá mállottak és már nem tudtam és nem is akartam ellent mondani neked, vagy mondhatott az agyam bármit, a szívem és a testem kart karba öltve engedelmeskedtek minden egyes rezdülésednek. Most is pontosan meg tudnám mondani, melyik pillanatban mi történt. Elevenen élő emlék vagy a szívem és az agyam olyan részében, amit próbálok még magam elől is elzárni, de akárhová megyek a lakásban, mindig a szívembe hasít a felismerés, hogy hiába minden, nem megy nekem ez nélküled.

Emlékszem, mikor kézen fogva húztalak magam után a lakásban, mintha egy légtérben is attól féltem volna titkon, hogy elveszítelek. Emlékszem, hogy mertem nagyszájúskodni, mert olyan biztos voltam abban, hogy ugyanúgy szeretsz ahogy én téged és hogy tényleg nem ér véget ez az érzés sohasem. Emlékszem mikor csak álltunk a szoba közepén és öleltél szótlanul.
És emlékszem arra is, hogy megrémültem mikor alábbhagyott a karod szorítása, mert én nem tudtam, hogy csak csókolni akarsz, nem elmenni tőlem. Hiányzik az az éjszaka. Hiányoznak az öleléseid. Hiányoznak a csókjaid. Hiányoznak a csipkelődések, a beszólások, hiányzik, hogy csak feküdjünk egymás mellett és ezerszer mondhassam még, hogy örökké emlékezni fogok erre az éjszakára, de akkor már úgy, hogy tudom, nem azért vésem a fejembe a közös történetünk minden mozzanatát, hogy legyen miből táplálkoznom, amíg nem vagy velem. Hanem azért, mert a legszebb történés voltál, amit valaha átéltem. Tudod az emberek hülyének néznek. Hülyének néznek, mert hagytam magam belekeverni ebbe a játékba, hülyének néznek, mert fiatal vagy hozzám, hülyének néznek, mert azt hiszik, elment
az eszem teljesen és azért gondolom, hogy a mi történetünk még korántsem ért véget. De ez nem igaz. Nem tudok elfogadható magyarázatot adni arra, miért vagyok ennyire holt biztos benned. Bennünk. Nem érdekel, mit mondasz. Tudom és kész. Egész egyszerűen nem végződhet másképp a sztorink, mint ahogy megálmodtuk. Nem érdekel, hogy az emberek szerint az önbecsülés mennyire fontos és hogy be kéne fognom a számat. Továbbra is úgy hiszem, hogy igenis azzal becsülöm meg magam igazán, ha fel merem vállalni
a legféltettebb dolgaimat is és nem teszek úgy, mintha nem léteznének. Emlékszem, hamar menned kellett. Alig volt hajnali 4 óra, mikor utoljára láttalak. Még akkor sem féltem. Emlékszem, az udvaron elmondtad, hogy nem lesz időd aznap, de mindenképp írsz majd. Megnyugodtam. Aztán megkérdezted "Ugye találkozunk még?" Persze, hogy találkozunk. Evidensnek tűnt. Három hónapja nem láttalak és nem érdekel a sok vita, a sok várakozás, a sok összeveszés-kibékülés. Mind semmissé vált a szememben, mert nem vagyok képes mással foglalkozni pedig hidd el, próbáltam továbblépni, nem ment. Megőrjít a hiányod. Tudom, hogy egyedül az idő adhat feloldozást, de egyre csak azt a napot várom, amikor újra magamhoz ölelhetlek. Nem tudom szebben megfogalmazni, mit is jelentesz nekem.
Az majd egy másik játék lesz....