Még él a fejemben a dátum, amikor utoljára normális kapcsolatban élő embernek mondhattam magam, de az emlékeim mára rendesen megfakultak. A lényeg az, hogy hiába nem kerestem igazából senkit, azért előbb-utóbb mindig azon kaptam magam, hogy már megint azon morfondírozok, hogy X, vagy Y talán pont jó társ lenne. Így aztán belevágtam újra a párkeresésbe, de idő híján most az internetes platformokat teszteltem a személyes „vadászat” helyett.

Izgalmas dolog, hogy a világ minden pontján tudsz keresni: eleinte ez be is jött nekem, sőt: életem párját egy tőlem kvázi 400 kilométerre élő férfiban véltem felfedezni, akivel sajnos mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy az elején megálmodtuk. Nem mondom, hogy nem fájt, de így még nagyobb elánnal vetettem bele magam a folytatásba.

Teljesen különböző karakterű emberekkel ismerkedtem. Hol hetekig csak online, hol pár mondat után személyesen. Akár az éjszaka közepén is képes voltam autóba ülni, annyira hajtott a kíváncsiságom. Így ment ez egy ideig, míg egy szép napon úgy ébredtem fel, hogy tulajdonképpen ott tartok épp, ahol lassan egy éve, pedig tényleg kézzel-lábbal próbálok tenni azért, hogy ne legyek egyedül. (Nem úgy értem, hogy bárki jó lesz, csak ne egyedül kelljen már felébrednem és mielőtt azt az érzést keltené ez bárkiben, hogy irreálisan magasra tettem a lécet, az én elvárásom annyi, hogy szeressenek és viszont szerethessek.) Aztán elkezdtem gondolkodni, mit is várok én el tulajdonképpen a másiktól, és mit várnak el vajon ők tőlem?

Próbáltam a dolgok végére járni.

Sajnos 10/9 embernél azt tapasztaltam, hogy ha valami nem oké, nemes egyszerűséggel szó nélkül megpróbált elsunnyogni, ami egy ideig működött is, de engem túlzottan érdekeltek a dolgok miértjei ahhoz, hogy ezt ennyiben hagyjam.

Érdekes válaszokat kaptam és ezek még inkább elgondolkodtattak.

Vajon miért egyszerűbb ilyen baromságok mögé bújni, hogy „sok dolgom volt”, mint egyetlen mondatban egyszerűen kinyögni, hogy „bocs, nekem ez nem pálya?” A másik kedvencem, mikor nem akarnak szemétnek tűnni, ezért szívódnak fel – holott legbelül tudják, hogy épp az ilyen viselkedés teszi őket gerinctelenné a másik szemében.

A másik, ami nagyon furcsa volt számomra, hogy mindig azok bizonyultak a legigazibb és legérdekesebb embereknek, akikkel úgy futottam neki a találkozóknak, hogy „essünk már túl rajta”. Volt köztük jó és egy rémálommal felérő is, de a legtöbb szimplán semleges – mégsem időpocsékolás, mert rájöttem valami iszonyú fontos dologra ezáltal: teljesen feleslegesen keres az ember maga mellé bárkit, amíg legalább önmaga számára nem tudja megfogalmazni, hogy tulajdonképpen kit is, mit is akar. Valamit, ami jó, ami boldoggá tesz – ez tiszta sor, de konkrétabban?

Ami még a nagy igazságok oldalára billenti a mérleg serpenyőjét, hogy bizony minél inkább hajszolod a boldogságot, az annál inkább el fog kerülni.

Most is, mint már oly sokszor, megfordul a fejemben az a lehetőség is, hogy az emberek félnek attól, hogy valaki tényleg tudná őket szeretni. Úgy igazán, nem divatból, felszínesen. De miért ilyen ijesztő dolog ez? Továbbá: ami anno annyira menő dolog volt a szememben, hogy legyünk totál különbözőek, kit érdekel, pont ettől lesz igazán különleges az egész… Most már valahogy ezt sem így látom. Lehet, hogy ez kényelmi szempontnak minősül, de határozottan jobban érzem magam olyanok társaságában, akikkel úgy tudok bárhová elmenni, hogy nem csak a kíváncsiság hajt engem és őt a másik szenvedélyének megismerése iránt, hanem szimplán közös a szenvedélyünk. Nyilván nem kell, hogy minden az legyen, de jó, ha vannak kapcsolódási pontok. Aztán azt sem tudom mire vélni, hogy miért számít kvázi bajnak az manapság, ha egy nő/férfi mer tervezni? Ennek nem épphogy pozitívumként kellene hatnia?

Egy régi indián mondás jut most eszembe. Most, amikor már nem érdekel és látom, hogy tényleges hasznom a fent említetteken kívül nem sok származott a hónapokon át tartó rágódásból, aggódásból. Most, hogy elfogadtam, és végre kezdem élvezni az életem és látni, hogy bizony hiába szeretne a többség társat maga mellé, nem csak egy másik ember tehet minket teljessé, és bár hiába tettem sokáig a boldogságom függővé egy másik féltől, valójában nem vagyok boldogtalan egyedül sem, sőt. Minden nappal egyre inkább látom, hogy nincs panaszra okom. Akinek jönnie kell, az pedig jönni fog. A minap a hűvös templomban ülve a fejembe vésődött egy gondolat: mindennek rendelt ideje van. Az indiánokhoz visszatérve pedig: én most megállok és megvárom, hogy utolérjen a lelkem.

 Fotó: pixabay