A napokban véletlenül rábukkantam az egyik fotódra a telefonomban. Rég nem nézegetem a képeid szándékosan, mert csak magam büntetném vele. Néha elhiszem magamnak, hogy ha nem látlak, egy idő után majd megkopik az emléked a szívemben.

Egy hete nem tudok aludni. Nyugtalan vagyok, mára oda fajult a dolog, hogy szédülök a kimerültségtől. Furcsa érzések kavarognak bennem és sokat álmodok. Hogy veled-e? Nem tudom. Sosem emlékszem rá, de minden hajnalban arra kelek, hogy kiver a víz.

Egy ideig abban a hitben voltam, hogy elfogytak a könnyeim, de most megint ott tartok, hogy ömlik a könny a szemeimből, mikor könyörgöm Istennek, hogy vessen véget ennek és adjon vissza nekem téged. Olyan nehéz tiszteletben tartani a döntést, hogy nem mehet tovább ez így. Olyan nehéz tiszteletben tartani, hogy eldöntötted, hogy nincs rám szükséged. Persze még most sem tudom elhinni, hogy tényleg ezt akartad… Még most sem tudom elhinni, hogy én nem hiányzom neked. Csak tudod a hétköznapi apró problémák, apró kérések semmibevételével egyre inkább elszomorítasz. Mikor utoljára láttalak, pont ugyanezt a nemtörődömséget éreztem, pont ugyanezt az erőltetett nemtörődömséget. Tudom, nincs jogom rád erőltetni semmit és nem is tenném. Csak elszomorít, hogy boldogok is lehetnénk, mégsem vagyunk azok.

Jó pár napja minden áldott este úgy fekszem le, hogy ha behunyom a szemem, látlak magam előtt. Minél inkább ki akarok mászni ebből, annál inkább élesednek az emlékeim, ha az arcod nem is. Hallom még a hangod, szinte látom magam előtt, ahogy rám néztél. Mondd, miért nem tudok túllépni végre a kettőnk történetén? Miért érzem folyamatosan azt, hogy a kimondott szavak ellenére nincs vége ennek a történetnek egyikünk szívében sem? Jó persze, tudom, te eldöntötted, mi lesz és mi nem lesz… És tudom, nehezen viselem a vereséget, de hidd el, ha ennyiről lenne szó, már réges-rég feledésbe merült volna a mi sztorink. Mégis ugyanott tartok, ahol a legelején. Ideig-óráig teljesen jól megvagyok nélküled. De mikor eljutok oda, hogy végre új életet kezdjek mindig azzal szembesülök, hogy a sok idegenben is téged kereslek. Hogy úgy riadok fel hajnalban, hogy miért nem vagy mellettem. Hogy miért nem te vagy mellettem…

Nem akarom ezt a játékot játszani. Nem akarok így élni és nem tehetek semmit azért, hogy változzanak a dolgok. Egy barátunk nemrégiben azt mondta nekem, hogy „Attól, hogy te sírsz, ő nem fogja a dolgokat máshogy látni…” És milyen igaza van. Nem is sírnék már a fájdalomtól, inkább a tehetetlenség sajtol belőlem könnyeket. Hogy kezem, szívem megkötözve és a világon semmit nem tehetek. Az idő meg megy. Nélkülünk.