Mi álmodozó, naiv emberek sokszor látjuk olyannak az embereket, amilyen típushoz valójában közük nincsen. Szeretünk túlidealizálni, és ráhúzni a másikra azt a bizonyos szerepkört, amiben mi szeretnénk, hogy tetszelegjenek. Aztán, mikor lehullanak az általunk képzelt álarcok, az agyunk vészüzemmódba kapcsol, de még ilyenkor is próbáljuk elnyomni ezt az egészet, hogy nemnemnemnem, és jöhet a 180 fokos fordulat és meneküljünk innen és egyszerűen nem hisszük el, hogy már megint ez történt. A külvilág ránk nyomja a bélyegét, hogy naiv, idióta, hülye picsák vagyunk, és sajnos azokat helyezik piedesztálra, akik tökéletesen játsszák az egyébként végtelenül szánalmas szerepeiket.

Életem egyik meghatározó élménye ezzel kapcsolatban még tinédzserkoromig nyúlik vissza, amikor egy szívtörést követően a baráti körömmel elmentünk kicsit lazítani egy helyi szórakozóhelyre, ahol egyszer csak kitört belőlem a sírás. Vadidegenek jöttek és tették fel a megszokott, udvariassági „mi a baj?” kérdést. Valószínűleg ők voltak jobban meglepődve, mert én tényleg őszintén kiteregettem eléjük a szívem szennyesét. Amit a kis társaságom gúnyos nevetéssel nyugtázott, aztán kétségtelenül itt is megkaptam, hogy nem vagyok normális és feleslegesen járatom le magam.

Ezernyi helyen találtam már szembe olyan okosságokkal, hogy igenis legyen az emberben büszkeség, és ne mutassa, ha valami fáj, mert ettől néznek majd fel rá és ettől lesz erős. Elég a bajokat a négy fal közé, éjszakákra tartogatni. Lehet, hogy én látom merőben rosszul, de szerintem az élet nem egy színjátszó verseny, ahol minél inkább képes vagy a romokban heverő életedről előadni azt, hogy márpedig milyen fantasztikus, álomszerű életet élsz, annál inkább felnéznek rád, annál inkább irigylik majd tőled ezt a kamu tökéletességet. Szerintem minden jóérzésű ember sejti, hogy az olyanból, akinek tényleg ennyire bejött minden az életben, azért igazából vajmi kevés van, nekem meg egyébként is mindig gyanús, ha valami túl tökéletesnek látszik.

Persze nem akarok ítélkezni senki felett, de valahogy nem tudom átérezni, miért lehet jó az, ami ideig-óráig ad csak felszínes örömöt, mert előbb-utóbb úgyis mindenre fény derül, és a gondosan felépített kártyavárak szép lassan összeomlanak.

Mindannyian mások vagyunk: van, aki végletekig őszinte, azért van egyedül, van, aki próbál ezt-azt elmismásolni, hogy a környezete számára is a sorba illőnek tűnjön, és ne kelljen véletlen sem konfrontálódnia és vannak a már említett tökéletességre törekvők. Hogy melyik hozzáállás a jó, azt nem tudom, de azt igen, hogy nekem az első alternatíva jött be még akkor is, ha sokszor estem már nagyokat az ilyen hozzáállásom miatt.

Vannak néhányan, akikkel elég közeli a kapcsolatom és azt látom, már-már túl természetes nekik ez a szerepjáték. Ha úgy hozza az élet, hogy végre felcsillan előttük is annak a lehetősége, hogy ott egy másik fél, aki meztelen valójukban lenne képes őket szeretni és bizony nem kéne a tökéleteset játszani nonstop, akkor szembesülnek vele, hogy igen, itt van, amire vágytak, csak az idők folyamán elfelejtették, hogyan kell szeretni és milyen érzés is szeretve lenni. Amikor téged szeretnek, nem a mesterkélt valódat. Aztán jön az újabb próbatétel, hogy vajon vissza tudnak-e zökkenni időben a normál kerékvágásba?

Függetlenül attól, ki melyik típusba tartozik, biztos sokunkkal előfordult már, hogy valamire nagyon vágytunk, aztán mikor megkaptuk egész egyszerűen nem tudtuk, mit kezdjünk vele. Talán ha egy kicsit élhetőbb, igazibb, őszintébb világban élnénk, ahol nem az örökkévaló versenyfutás, hanem a valós, anyagiakban nem mérhető boldogság lenne a cél, mindannyiunk élete könnyebb lehetne.