A közhelyeken túl: nem akarok aggódni a holnap felől. Nem akarom, hogy az agyam mélyen elrejtett dolgai a felszínre kaparják magukat a tíz körmükkel, csak élvezni akarom azt a féktelen szerelmet, amit tőled kapok egészen azóta, mióta ismerlek. Pedig nem  is ismerlek valójában.

 Könyvekben olvastam és filmeken láttam csak ahhoz foghatót, amit te teszel velem, vagy amit a sorsunk tesz velünk: hogy nem elég, hogy létezik a közhelyes másik feled, létezik az az igazi lelki társ is, aki nélkül nem vagy teljes és akit megtalálva látod: kis túlzással létezésed minden eddigi pillanata pusztán pazarlás volt.

 Persze azért ott motoszkál benned, hogy ez túl tökéletes és vajon mikor rántják ki a talajt megint a lábad alól…? De ahogy telik az idő, szép lassan belátod: ez nem az a mese. Ez az, amiről mindig is álmodtál.

Napok óta furcsa képekkel találom magam szemben teljesen éber állapotban. Furcsa illúziókkal, amik hol színesek, hol fekete-fehérek, hol régiek, hol újak és mi ketten csak mosolygunk mindig egymásra, más-más oltár, vagy különféle templomok kapujában. Két napja meredten álltam Isten házának ajtajában és csak jó néhány perc elteltével ocsúdtam fel a kábulatból, vagyis – néztem körbe, vajon a percek óta tartó meredten a bejárat felé bámulásomnak más is tanúja-e a Jóistenen kívül.

Találkoztam ma egy számomra régi ismeretlennel, aki 12 évvel ezelőtt nagy jóslatot tett a jövőmre nézve és tisztán emlékszem, a barátnőmmel tágra nyílt szemekkel bámultunk az idegenre, honnan tudja mégis mindazt, amiket magunk között őriztünk féltve? A hideg rázott minket, sírtunk és azt gondoltuk, ez nem lehet véletlen.

Ma ismét találkoztunk – bár az eltelt évek alatt összefutottunk párszor – ő sosem beszélt hozzám. Máig.

Óva intett attól, hogy megint magamba fojtsam a lelkem titkait, hogy a félelmem megbénítson és ne engedje meglépni, amit meg kell. De most legfőképp az egészségemet féltette: féltett attól, hogy hagyom a lelkem baját a testemre kivetülni. Épp, mint 12 évvel ezelőtt, mintha most is belém látott volna. Ami grátisz a sztoriban: hogy életem első nagy szerelmével akkor találtam magam szembe, te pedig most léptél az életembe. Véletlen volna?

Nem tudom, miféle csoda az, ami egymás irányába küldött minket dacára annak, hogy viszonylag hamar –az én butaságom végett- majdnem elengedtük egymás kezét: az biztos, ami köztünk most történik, az korántsem véletlen és bármi is lesz, minden másodpercet élvezni akarok, amit – ha ilyen távolságból is – de melletted tölthetek.

Sok embert irigyeltem, hogy ha fázik éjjel, összebújhat a párjával, hogy az utcán büszkén foghatja meg a másik kezét, hogy irigyelve nézik őket mások – és én is erre a mások általi szerelmi féltékenységre vágytam. Így, közel 32 évesen már látom, ha választani kell, a szerelem lelki oldalát választom ezerszer, mint egyszer a testiséget, mert nekem a te lelked a minden, birtoklóan hangzik bár, de te az enyém vagy, a te életed az én sorsom.

Üdvözlöm most az életet – hogy élsz és ismerhetlek. Üdvözlöm a modern kor technológiáját, amit szidtam bár annyiszor, nélküle valószínűleg sosem találhattál volna rám. Üdvözlöm a múltam, akik időben engedték el a kezem, vagy így, vagy úgy: de épp időben történt minden ahhoz, hogy te rám találhass.

Nincs szó arra, ami arra a mérhetetlen hálára megfelelő lenne, mit most Isten, a sors és irántad érzek egyszerre és tiszta szívemből kívánom, ez soha ne érjen véget.

Már értem, miért mondtad, hogy rájövök majd, hogy mi egymáshoz tartozunk. Bocsásd meg nekem az emberi gyarlóságomat és remélem, egy egész földi és odaát való életünk lesz arra, hogy egymás összes butaságát a legszerethetőbb dologként fogjuk majd fel.

Én csak köszönöm Neked, hogy vagy nekem.

Isten éltessen sokáig, szerelmem!