Hol húzódik a határ a szív és érdek között? Van egyáltalán határ szív és érdek között...?

Furcsa ez a XXI. század. Furcsa abban az értelemben, hogy nem ilyennek képzeltem, mikor még gyerek voltam. Nem ilyennek képzeltem az embereket, a munkát, a kapcsolatokat, nem ilyennek képzeltem magát az életet. Közel harminc évesen sok kapcsolatom máshogy látom, mint láttam ezelőtt néhány évvel, bár könnyen lehet, hogy a szívem mélyén sejtettem az igazságot, de jobban esett azt mondani, hogy mi igenis szeretjük egymást, mint azt, hogy igen, tudom, hogy csak az érdek köti hozzám őket. Volt akinél az elejétől tudtam és volt, aki éveken át tartott abban a hitben, hogy fontos vagyok. Nem voltam az. Lelki-szellemi síkon legalábbis. Éppúgy igaz ez volt szerelmekre, mint emberekre, akiket barátoknak szerettem volna hinni.

Nincs olyan, hogy nincs időnk, hogy nem érünk rá. Drasztikus példa, de aki nem ér rá hétköznap a másikra pár perc erejéig, hogy megtudja, hogy van, minden rendben van-e vele, annak akkor se legyen rá ideje, ha felmerül a lehetősége annak, hogy talán ez lehet az utolsó találkozásuk. Ha őszinték lennénk, nem azt mondanánk egymásnak, hogy nem volt időm, vagy nem lesz időm, hanem azt, ami a valóság: hogy nem érdekel. Nincs szükségem azokra az emberekre, akiknek nincs szükségük rám. Nehéz ezt belátni, évek kemény munkája kellett ahhoz, hogy valóban így érezzem, ne csak magamra erőltessem azért, mert ezek divatos, hangzatos szavak. Túl sok évet fecséreltem már el olyanokra, akikkel igazából elmentünk egymás mellett és nem azt kerestük, amit a másik adni tudott volna. Nincs idő örökké sajnálkozni. Talán közhelyesen hangzik, ugyanakkor mégis hatalmas igazság, hogy aki menni akar, arra bizony rá kell adni a kabátot...