Szia drágám! Hogy vagy mostanában? Napok óta nem tudok rólad semmit, és mi tagadás, kezdek aggódni. Nem jellemző Rád ez a sokáig való elérhetetlenség. Csak a csend van és egyre inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Telnek a percek, órák és próbálom magamtól elhessegetni minden erőmmel a legnagyobbtól való félelmemet. Mindhiába.

***

Nem tudom, hogy leállt, kikapcsolt, blokkolt-e az agyam csupán, minden nap remélem, hogy reggel ébredek, és rossz rémálomnak titulálom mindazt, amin most keresztülmegyünk. Te, a családod, a barátaid, ismerőseid, én, az imádott Pamutod és még a drága Sacikád is. 10 másodperces boldog remények csupán, amiket szétszaggat a valóság túlságosan éles karma. Nem hagy aludni. Nem hagyja álmodni, hogy ülünk a lépcsőn, egyik cigit szívjuk a másik után és nevetünk még azon is, ami másnak semmiség. Én nem tudom, hol vagy. Talán én vagyok rossz helyen, hogy nem talállak? Hová lettél? Együtt nőttünk fel, együtt kéne tovább élnünk életünk legszebb éveit boldogan, újjászületve, talpig egészségben. Tudod, van valami, ami blokkolja az agyamnak azt a részét, ami elrejti előlem a valóságot. A keserű valóságot, amit tudok bár, mégis képtelen vagyok felfogni. Mert ez nem létezik. Ez nem valóság. Ez hazugság. Ez igazságtalanság. Ez nem jogos, ez nem szép, nem elviselhető. Ilyen kínokat nem szabadna és nem is lehet átélni. Ki akarom kerülni ezeket, de nem tudom. Menthetetlenül belebotlok mindenhol. Két lépés tiszta, két lépés homályos, álomszerű, szép… Csak ülünk ketten a lépcsőn és cigizünk és kiröhögjük a világot. Azt a világot, amit te akkor is képes voltál kiröhögni, mikor látszólag közömbös voltál számára. Mikor a mai kor embere ügyet sem vetett arra, hogy van egy csupa szív, fizikailag ideiglenesen beteg társa. Mert ez a korcs világ csak az egészre figyel. Én átkozottul szerencsés vagyok. Olyan átok ez, ami valójában a legnagyobb csoda, amit ember megélhet. Hogy elég merészséget kaptam a Teremtőtől ahhoz, hogy megismerjelek és főként lehetőséget, hogy a barátod legyek. A legjobb barátaid egyike. Vesztettem már sokat. Én tudod sose hittem, hogy elmész. Egyetlen pillanat sem volt az életben, mikor átfutott volna akár egy pillanat törtrésze alatt is a fejemben egy olyan világ képe, amiben Te nem vagy.

Most is megnéztem a telefonom, de nem írsz. Napok óta nem írsz. Tudod én azt hittem, ez is csak egy kórházi alkalom lesz a sok közül. Hogy hazajössz és lemegyek megnézni, jól vagy-e? És megnyugszom. De helyetted csak a hívás jött. Nem a Te hívásod. Azóta is írok neked. Én hülye! Mintha válaszolnál. Mintha válaszolhatnál még. Mint a legrosszabb rémálmom, olyan ez az egész. Te, minden titkom őrzője. Te vehemens, Te hős, fizikálisan porcelán, lelkileg acél nő, akinek a szépségét oly kevesen látták. Oly kevés idő volt, hogy láthassák. Mert fogalmuk nem volt, kivel is állnak szemben. Hiszen Te, a mindig mosolygós… Aki egyik percben zokogsz, másikban nevetve lépsz ki az ajtón, hogy az átlag ember véletlen se sejtse, mi is zajlik a szobád ajtaja mögött. De én hallottam. Én tudtam. Mi tudtuk. Akkora szíved volt, hogy mégis képes voltál a szeretetből újra és újra erőt meríteni és küzdeni tovább.

Tudod én azt képzeltem, megerősödsz, túlesel végre az operáción és szép, hosszú, boldog éveket élünk le, mint legjobb barátok. Én naiv. Te tudtad vajon? Készültél erre? Nekem sosem mondtad. És most megrendülten állok azelőtt, hogy mégis számítottál arra, hogy nem tart már soká. De hisz úgy örültél legutóbb! Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy végre elindulnak a dolgok pozitív irányba. Mert én marha bedőltem. Nem láttam át, mi is van a gyermeki mosolyod mögött, hisz soha senkinek nem tudtál és nem is akartál volna ártani. Te csak a megtestesült jóságodat adtad át mindenkinek. Akkor is, ha ezt sokan semmibe vették. Te már rég olyan dolgokat tudtál, amiket mi elképzelni nem tudunk. Miért nem mondtad? És én miért nem vettem észre? Hogy szorulhatott a törékeny testedbe akkora lelki erő, hogy pokoli kínok között is mindig azt nézted, a másik hogy van? Hogy voltál képes másokért aggódni magad helyett? Mindig csodáltam, hogy így tűrsz, de most látom csak, hogy felét se értettem annak, ami valójában zajlott.

Ahogy bejöttem a kapun, néztem a lépcsőt, ahol annyit ültünk, néztem az udvart, ahol kislányként annyit játszottunk, ahová hívtál, hogy menjek macskát fogni, ahol annyiszor levegőzgetett az imádott Pamutod, ahol megbeszéltük, hogy kötünk egy vödröt az erkélyemre és abban húzlak majd fel, ha nem tudsz feljönni hozzám…Bárhová megyek a lakásban, minden Téged idéz. Ki fog kopogni nekem a fürdőkádból? Kivel fogunk ilyen apró marhaságokon nevetni napokig, kivel?

 Mindeközben próbálok azzal foglalkozni, vajon mikor csitulnak el ezek a most még ordító élmények bennem, és mikor tudok megbékélni azzal, ami most még csak lidércnyomásnak tűnik.

Szeretem, hogy ha kígyót-békát kiabálunk is egymásra, mindketten tudjuk, hogy csak az aktuális „rossz nap” mondatja velünk ezeket a szavakat és barátságunk mindent túlél. Szeretem, hogy tudod, szeretlek és hogy nem számít, miken megyünk keresztül, a vége mindig ugyanaz, hogy együtt megyünk tovább. Szeretem, hogy fel tudjuk egymást idegesíteni, mert ebből is tudom, hogy nem vagyok közömbös, hogy te is szeretsz. Szeretem, hogy mindkettőnknek fontosabb a másik az egójánál. Szerettem-e csak ezeket a külső szemmel talán apróságnak tűnő dolgokat? Nem. Örökké szeretem. Éppúgy örökké, mint ahogy nemrég azt mondtad nekem, hogy mi örökké barátok leszünk. Azt hiszem, köztünk nincs idő. Tér van csak, ami elválaszt.

Tudod, drága egyetlenem, bementem ma egy templomba. Nem a saját felekezetemébe ugyan, de oda húzott a szívem. Ott akartam kérni a Jóistent, hogy vigyázzon rád. Nehezemre esett gondolkozni, miközben a plébános épp az odaát való életről beszélt. Nyugodt voltam. És láttam. Láttalak. Egy zöld réten, kavicsos kis úton gurulgatni ide-oda a kerekesszékeddel, persze csak poénból, hisz láttam azt is, hogy a saját lábadon sétálgatsz a menny felé vezető utakon… Lehet, hogy az agyam játszott velem csupán, de nyugodt voltam és mosolyogtam. Te pedig csak forogtál a kerekesszékkel és nevettél. Angyalszárnyakat kaptál és erős, ép lábakat. Szinte hallottam a kacajod. Aztán mikor meguntad, megigazgattad a szárnyaid, felálltál és sétáltál az úton. Boldog voltam. Most megint csapongok. Én hiszem és tudom, hogy ott vagy, ahol a legjobb még akkor is, ha mi most egy ideig nem találkozunk testben. Tudom, hogy Te most előre mentél és öleléssel vársz majd, ha egyszer nekünk is menni kell. Te gyönyörű Angyal, a Jóisten vigyázzon Rád odafent. Örökké hiányozni fogsz. Nyugodj békében, Drágám.
Nagyon szeretlek!