Kiszivárog a lélek belőlem. A mellkasomon át, a bordáim között távozik. Mintha csak a cigifüstöt vetné ki a tüdőm magából. Valami láthatatlan erő két kézzel fogja a kötelet formáló füstfelhőt és ki akarja belőlem szakítani ezzel együtt az összes fájdalmat, ami most még éles pengeként hasogat itt…

Valami mintha össze akarna szakadni bennem. Mintha valami összedőlne, leomlana, megsemmisülne és megsemmisítene engem is. Létezik vajon lélekgyilkosság? Létezik vajon, hogy egyik ember ismeri a másikat, szentül bízik és hisz és újra és újra ugyanaz történik, mintha maga az ördög írná az élete…

Szia drágám! Hogy vagy mostanában? Napok óta nem tudok rólad semmit, és mi tagadás, kezdek aggódni. Nem jellemző Rád ez a sokáig való elérhetetlenség. Csak a csend van és egyre inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Telnek a percek, órák és próbálom magamtól elhessegetni…