Annyira meg akartam felelni mások elvárásainak, hogy ma ha tükörbe nézek azt látom, hogy már önmagamnak sem felelek meg. Túl nagy rajtam a nyomás és hosszú idő után nem érzek erőt sem lelkileg, sem fizikálisan magamban ahhoz, hogy menjek tovább az úton.

Én csak nem akarok érezni. Csak törölni akarom a fejemből végre ezeket a ma még olyan elevenen élő emlékeket. Nem akarok emlékezni. Nem akarok szeretni, szenvedni, nem akarom érezni, mennyire fáj. Utálom a saját könnyeimet de még mindig képes vagyok sírni. És talán ez az egyik legnevetségesebb ebben az egész történetben.

Voltam már ilyen helyzetben több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor villámcsapásra jött az új szerelem, amiről azt hittem, már soha nem ér majd utol. Aztán a sors ismétli önmagát – egyik pillanatról a másikra találtam magam egy teljesen új helyzetben, ami pár nap mennyország után (éppúgy, mint régen) pokollá változott. Nyertem ezzel mégis, hiszen kimásztam egy nagyon mély gödörből és már  nem is értem, miért szerettem őt ennyire, de itt egy új, számomra kezelhetetlen helyzet, ami egyébként nagyon is kezelhető. Azt mondják, minden döntés kérdése. Szóval én nagyon rég elrontottam valamit, mert sosem tudta az eszem irányítani kit szeressek és kit nem. Mentségemre legyen mondva – sosem szerettem rossz embert, csak a körülmények sokszor mást mutattak.

Most ott tart az én kis kálváriám, hogy megint kaptam valakitől pár napnyi boldogságot, ami az egész eddigi életemet felülírta. Újra éreztem milyen, ha szeretnek és törődnek velem. Igen, lehet, hogy csak illúzió volt. Lehet, hogy csak képzeltem az egészet. De boldog voltam. Aztán hirtelen két lábbal a földön találtam magam, hogy bizony nem olyan egyszerűek ezek a dolgok, mint ahogy én elképzeltem és még az is lehet, hogy az embereket csak a saját vágyuk vezérli, és nem érdekel senkit, kin/min kell átgázolni ahhoz, hogy célt érjenek.  Mert hát a szívtörés csak egy vicc. Semmi. Összeforr. Azt sem tudják, mi az. Én meg csak ülök itt megint és sírok, és nem értem, mivel érdemeltem ezt ki már megint. Menekülhetnék még, de már nincs kihez, nincs hová. És már nem is akarok.

Csak az bánt egyedül, hogy sosem voltam elég jó. Ezért kell, hogy ha sírva is, ha muszájból is, de talpra álljak a saját érdekemben. Ha olyan ember lennél, mint én, ha az első nap kimondott szavaid igazak lettek volna olyan szívesen elmondanám, hogy teljesen lenyűgöztél minden pillanatban és nem is értettem, mi történik velem. Imádtam ahogy a kezem fogtad, hogy mindenki előtt büszkén felvállaltál, hogy kész voltál értem az álmaidat adni. Imádtam ahogy csókoltál, hogy még éjjel sem engedtél el magad mellől. Hogy nőnek érezhettem magam, hogy gyönyörűnek láttál és tiszteltél engem. Nem akartam érezni irántad semmit, de ezt már elhibáztam. Most már csak nem akarok emlékezni rád, csak tovább akarok lépni ezen a meg nem értett történeten. Legalább azt megtanultam, hogy fejlődnöm kell, mert nem vagyok megfelelő. Sem neked, és így már önmagamnak sem.