Nem apadnak el a könnyeim és a legszebb az egészben, hogy tulajdonképpen meg sem tudom magyarázni, miért is sírok.

Annyira félek! Annyira félek a rossz időzítéstől, a nem megfelelő körülménytől, a hangulatunktól, mindentől, ami közrejátszhat abban, hogy újra elszakadjunk egymástól. Én nem akarom ezt. Őszintén szólva rettegek.

Tudod, nem normális dolog az, hogy nem hívhatlak fel az éjszaka közepén hogy elmondjam, mennyire hiányzol és hogy már aludni sem tudok nélküled. Nem normális dolog, hogy az egész világ ismeri a fájdalmam, csak épp veled nem beszélhetem meg, mi nyomja a szívem. Nem normális dolog, hogy egymás útjába vezettek minket, ha nem lehetünk mégsem igazán együtt. Vagyis lehetnénk, ha szeretnél annyira, mint én téged. Olyan nehéz szembenézni az igazsággal. Azt sem tudom igazából, mi is az igazság. Mi a te igazságod és mi a sajátom. Nem baj, ha a kettő nem fedi egymás. Nem számít megannyi konfliktus, meg egyáltalán semmi. Csak legyél nekem. Csak ne kelljen már állandóan félnem, sőt, soha többé attól, hogy holnap nem leszel. Hogy megint történik valami önhibánkon kívül ami miatt hosszú hónapokat kell majd bizonytalanságban, nélküled töltenem. Ez nem normális dolog. El akarom mondani neked, ha örülök és meg akarom osztani a bánatomat is. Nem akarom már megkérdezni, hívhatlak-e, láthatlak-e, velem leszel-e, elmegyünk-e valahová... Semmit nem akarok már megkérdezni és tudod miért? Nem azért, mert természetesnek akarom venni azt, hogy tényleg örökké együtt leszünk, hanem azért mert nem merem megkérdezni. Mert hiszek neked és mégis rettegek.

Nem benned nem bízom, a világban nem bízom. Az egó által kreált sok mű dologban nem bízom. Az emberekben nem bízom. A tárgyakban végképp. Csak benned és magamban egyedül, és csak remélni tudom, hogy most a körülmények is a mi kezünkre játszanak majd. Nem élném túl, ha újra elveszítenélek.