Kimerült szívek elkeseredett sóhajaival van tele a világ – amiket persze soha nem hall meg senki. Hiszen néma sóhajok.

Mindenkinek hinnie kell valamiben. Mindenkinek meg kell tanulnia, mi az az alázat, mi az a hit, ami nem pillanatnyi, kétségbeesés szülte, hanem valódi. Mindenkinek meg kell tanulnia, mi az a hála. Amikor sírni tudnál örömödben. Amikor álmodozó vagy és csak a szerelemnek élsz – pedig folyton-folyvást megtapasztalod, hogy a világ nem ennyiből áll – és elindul az életed, az igazi, a vér szerinti, családi és nem szerelmi életed egy negatív irányba, a rémület pedig egy csapásra kirántja a talajt a lábad alól. De a hited, akaratod, bizalmad, reménykedésed, imáid nem hiábavalóak. És felszabadulsz és megérted végre a lényeget. Hogy amibe belehalni készültél eltörpül az igazi félelmeid mellett. Hogy aki neked van szánva az bizony tényleg veled lesz és amíg nincs rendben a lelked, az életed, a szíved legféltettebb darabkájára sem biztos, hogy vevő lesz az, akinek szánod. Persze, ott vannak az átkozott játszmák is, amik jó ideje átvették a szerepet az őszinteség fölött, de szerintem az ilyet érzi az ember. Mert éreznie kell. És tudnia. És biztosnak lennie benne.

Hogy kell az összhang. Igenis kell a lelki béke, legyél bármilyen vehemens, karakán természetű. Kell a lelki vihar, de ugyanakkor a megnyugvás is kell. Kellenek a harcok, a bukások, hogy láss. Kell a család. Kell a vér és kell a választott kör. Kell az életbeli biztonság, kell a lelki támasz. És igen, nagyon kell a szerelem is. És a félelem nem kell, hiszen a káosz velejárója az életnek.

Kell, hogy térdre esve, zokogva tudj hálás lenni, hogy látsz és érzel. Hogy képes vagy látni és érezni! Kell, hogy megértsd végre, a hamisan beárazott, műdolgok fabatkát sem érnek. Kell, hogy ne kerüld ki a káoszt, kell, hogy ne kövesd azt, amit csak azért követsz, mert ezt látod másoktól, így ezt véled jónak. Kell, hogy merj kockáztatni. Néha az is kell, hogy keresd a bajt, hogy megismerd a határaidat.

A végére pedig úgyis minden kitisztul.