Kiszivárog a lélek belőlem. A mellkasomon át, a bordáim között távozik. Mintha csak a cigifüstöt vetné ki a tüdőm magából. Valami láthatatlan erő két kézzel fogja a kötelet formáló füstfelhőt és ki akarja belőlem szakítani ezzel együtt az összes fájdalmat, ami most még éles pengeként hasogat itt belül.

Rácsok kezdenek kirajzolódni előttem és már csak nevetek azon, hogy cirkuszi majomnak képzelem magam a saját börtönömben, hiszen épp úgy csinálnak belőlem is módszeresen hülyét, mint az állatokból a porondmesterek kényük-kedvük szerint. És persze, én még most is vagyok olyan hülye, hogy feltétel nélküli bizalommal fordulok az emberek felé, hogy hiszek, hogy bízok.. Aztán mikor rámzárják a képzeletbeli börtönöm ajtaját, akkor ocsúdok csak fel, hogy már megint mi történik velem. Igazából semmi új, a múltam mindig ismétli önmagát, csak a szereplők változnak.

Kilátástalan most még minden. Próbálom egyik lábam a másik után rakni és lépkedni tovább ebben az útvesztőben, de fáradt vagyok és nincsen már támaszom, aki mellettem legyen, ha szükségem van rá. Tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan kell csinálnom a dolgaimat ahhoz, hogy végre célt érjek, de csak robotként teszem a dolgomat, mert muszáj. Mert nem torpanhatok meg, mert nem hagyhatom, hogy ezeregyedszer is belém rúgjanak. Mert erősebb vagyok ettől. Minden nappal könnyebb kicsit, esténként mégis eluralkodik rajtam a magány, a fájdalom és mindennek, ami negatív, egyszerre kerülök az irányítása alá. Mintha csak függeni akarnék belül a fájdalomtól, mintha gondmentesen már nem tudnék élni. Hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül és tiszta szívből várom azt az időt, amikor végre minden értelmet nyer…