Néhány napja szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy évekkel ezelőtt, mikor először fogalmazódott meg bennünk, hogy mennyire vágyunk egymás társaságára, vajon belegondoltunk egyszer is, mi lesz, ha valóra merjük váltani az álmainkat? Nem is valódi valóra váltás ez, hiszen csak félig vagy az enyém, és őszintén szólva nem mindig tudok mit kezdeni ezzel a ténnyel.

Néha azt képzelem, nem is létezik ekkora fájdalom. Próbálom magam elől elzárni, nem érezni, nem gondolni rá. Aztán mindig van valami, amitől belém hasít a felismerés és onnantól nem tudok szabadulni ettől az egésztől. Két napja csak bőgök. Tudom, nevetséges. Van egy dal, amitől pillanatok alatt hullok darabokra. Aztán mióta megtaláltam rólad ezt a sosem látott képet, szándékosan játszom a mazochistát és a két dolog kombinációjával gyilkolom magam. Élvezem a könnyeket. Elkeserít, mégis megnyugtat, mert tudok még érezni. Azon gondolkoztam, miért is tartunk vajon ott, ahol. Miért is mentem bele ebbe a játszmába és mikor volt az a döntő pillanat, amikor visszafordíthatatlanul beléd szerettem. Annyi mindent próbáltam. Tényleg, senki nem vetheti a szememre, hogy nem akartam tovább lépni. De sehogy nem ment. Mára ott tartok, hogy a lelki bajaimtól fizikálisan is beteg lettem és látod? Én bolond most is képtelen vagyok lemondani rólad.

Szeretlek. Nem tudok mást mondani. Csak hogy az életem vagy, a mindenem. Nem tudom, meddig tart ez még, nem tudom, hogy fogom bírni. De valami nem engedi, hogy feladjam és én hiszem, hogy ami
0-24ben azt diktálja a szívemnek, hogy ne hagyjam ezt ennyiben, az a hang tényleg nem hazudik...