Nem tudom, minden korban úgy mentek-e a dolgok, mint a kétezres évek elején, de egy biztos: gyermekkoromban nem így képzeltem el a nagybetűs életet.

Nem az élettel van gond valójában, hanem az emberek élethez való hozzáállásával. Az ország északkeleti szegletében tapasztalom ezt, de minden bizonnyal igaz nem csak Magyarországra, hanem az egész világra, hogy idomulni próbálunk a normáknak mondott szabványokhoz, amik nemhogy nem normálisak valójában, hanem többnyire egyenesen abszurdak. Legyen szó divatról, szokásokról, ételekről, barátságokról, szerelmekről, bármiről: hajlamosak vagyunk azt gondolni a többek által követett dolgokról, hogy csak és kizárólag az az elfogadott, csak és kizárólag azt követhetjük, ha nem akarunk kilógni abból a bizonyos sorból.

Nem akarunk, vagy egyszerűen csak nem merünk?  Egyéniségnek tartják magukat a tucatemberek, az egyéniségek pedig rettegnek előbújni az elnyomás függönye mögül tartva attól, hogy a többség dönt elvét követve nem elég, hogy ott tartanak majd, ahol eddig, de mellé rájuk aggatják a "full ciki", "full gáz" bélyegeket is.

Néhány évvel ezelőtt még kifejezetten jó buli volt szembe menni mások véleményével, de akkor még nem vettük ezt komolyan. A befogadó (mégis befogadásra képtelen) közeg, én pedig pláne: ők hülyének néztek, én meg szimplán élveztem, hogy kilóghatok a sorból anélkül, hogy mindenki elzárkózna tőlem: beérték azzal, hogy furcsának tituláltak. Ma már más a helyzet. Szabad emberek vagyunk, szabad gondolatokkal, csak az befolyásol minket, akinek/aminek hagyjuk, hogy befolyásoljon, mégis: kezeink megkötve, szemellenző rajtunk és az esetek többségében megyünk a többiek után. Miért? Mert ezt akarjuk? Inkább mert ez az egyszerűbb. Mert belefáradtunk a folytonlagos szélmalom harcokba, az ellenkezésbe, az állandó konfrontálódásba. És akkor most mi van? Beletörődünk, tudjuk, hogy nem így kéne élni és lehetne jobb is, de egyszerűbb siránkozni, hogy bár jobb lenne ez és ez, mint tenni azért, hogy tényleg változzanak a dolgok. (Joggal vetődhet fel a kérdés az olvasóban, hogy miért koptatom a billentyűzetet ahelyett, hogy tennék valamit?) Ilyenkor jön általában az a filozófia, mely szerint egy fecske nem csinál nyarat: ergó minek is tennék bármit, ha felesleges?

Nincs túl nagy rálátásom a tőlem eltérő generációkra, de abból a kevésből, amibe betekintést nyertem mégis azt látom, hogy korban és tapasztalatokban különbözünk csupán, lényegében ugyanazt csinálja mindenki: hazudik, hogy könnyebb (jobb, szebb, élhetőbb) legyen az élete. Hazudjuk, hogy mennyire király minden hétvégén étteremben kajálni, közben sírhatnékunk támad, hogy megint órákig kell készülődni, ruhákat válogatni, nehogy bárki megszóljon. Hazudjuk, hogy mennyire boldog az életünk: hetente egy szerelmes/kutyás-macskás fotót feltöltünk, hadd lássa mindenki, milyen mesekönyvbe illő rózsaszín, habos-babos életünk van, ehhez persze el kell kapni, vagy meg kell kreálni azt az 5 perces látszatboldogságot, amit posztolhatunk és még sorolhatnám. Tudom, ez túl szélsőséges, de minden viccnek a fele igaz, nem?

Ki dönti el, mi a helyes? Ki mondja meg, mit szabad és mit nem? Mi alapján dől el, ki számít normálisnak és ki naiv (hülye, elvarázsolt, álmodozó)? És ha minden kérdésre megvan a válasz, csak egy dolog érdekel még: mégis mit számít, hogy mit gondolnak mások addig, míg úgy érzed jól magad, ahogy vagy?