„Mégis mit számít, hogy mit gondolnak mások addig, míg úgy érzed jól magad, ahogy vagy?”

Sokan hajlamosak vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy ha olvasunk, beszélünk, vagy csak gondolkodunk ezen a témán, elszánjuk magunkat, hogy na, márpedig innentől minden másképp lesz és a sarkunkra állunk. Ugyanakkor a lelkesedés és a kezdeti határozottság hamar feledésbe merül, legyen szó tettekről, célkitűzésről, felejtésről. Sok embernél tapasztalom, hogy homlokegyenest mást mond, mint amit valójában gondol. Honnan tudom? Nem nehéz kitalálni, ha valakit boldognak látsz mikor új célokról, tervekről beszél, aztán rövid időn belül előáll valami olyasmivel, hogy mégsem vág bele, mert minden jó úgy, ahogy van. Azt hiszem sokan átérezzük ezen szavak súlyát: hatalmas löketet tud adni az embernek, mikor van kiért, van miért tennie a dolgát. Nincs más gondolatunk, minden a célok körül forog, de ahogy szokták mondani: magas lóról lehet nagyot esni: igazán nem kell sok ahhoz, hogy lemondjuk az álmainkról, mert nekünk ez úgysem menne, mi ehhez kevesek vagyunk (ez mind nyilván nem igaz, csak a kényelmes életünk visszahúz és nem árt magunkat sem megnyugtatni.) Vajon miért szeretünk belekényelmesedni a megszokottba ahelyett, hogy sokszor csak minimális rizikót vállalva megadjuk az esélyt saját magunknak egy élhetőbb életre? Ez a lényeg. Hogy magunknak kéne megadunk, mégis folyton-folyvást azt vizslatjuk, más mit szól, más mit gondol majd, más mit mond majd. Miért fontos ez? Mi lesz akkor, ha más megszól, kigúnyol ésatöbbi? Sokan már addig is nehezen jutunk el, hogy ki merjünk lépni a komfortzónánkból. És ha megtesszük, még mindig ott van az a lehetőség, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, ez esetben pedig jó esély van arra, hogy hosszú időre visszabújunk a csigaházunkba.

Egészen közelről volt szerencsém végignézni egy hasonló, már-már kényszeres megfelelni akarást, majd csúfos bukást, ahol a lelki megbetegedést fizikai leépülés követte, de erről majd legközelebb.