Amikor eszembe jutsz, akarva-akaratlanul itt cseng a füleimben minden beszélgetésünk, mikor dühös voltál és csak mondtad a magadét. Tudom, nem szokványos, hogy valaki így emlékezik, de te ettől voltál olyan kedves barát a számomra, mert sosem féltél felvállalni, ami nyomta a szíved, mert sosem érdekelt, hogy mások kinéznek a sajátos véleményed miatt. Nehezemre esik írni Rólad, pedig még nagyon az elején járok annak, hogy felfogjam, nem vagy többé. (Látod? Úgy kezdtem ezt a néhány sort is, mintha még élnél, aztán a valóság átíratta velem a mondatokat.) Hülyén hangzik, de ha látsz onnan fentről, remélem, „olvasod” ezeket a sorokat és azt gondolod, hogy a k…. életbe, minek ez a hiszti, majd megiszunk valamit, ha újra találkozunk. (Akartam is kérdezni, ugye koccintunk majd gondolatban ezentúl minden egyes meccs után, mint régen?) Hülyének érzem magam, ahogy írom ezeket a sorokat. Mégis nevetni támad kedvem, ha belegondolok, nekünk olyan „unokáknak mesélni való” kedves, szép sztorink sosem volt. Csak olyanok, amilyen Te voltál.

Emlékszel, mikor 2016 őszén már hetek óta izgatottan vártuk azt a bizonyos Dió-Fradi meccset? Mennyit tudtunk szervezkedni, készülődni, mi legyen, hogy legyen, ki vesz jegyet, mi a kártyaszám, hogy is kell ezt, mit vigyünk inni, honnan lesz kocsi ésatöbbi…? Emlékszel, hogy a meccs előtti éjjel fél kettőkor felhívtál és mivel azelőtt sosem beszéltünk telefonon, nekem egy jó tíz perc kellett, mire meg mertem kérdezni, kivel beszélek? És emlékszel, hogy lecsesztél, hogy „Dia, bzdmg, hát Kolbi vagyok, nem tudod?!” Emlékszel, milyen izgatottan, csillogó szemekkel vártuk a meccset a kocsiban mind az öten, mikor a Vargahegynél mögénk került az a bizonyos furgon, amit végképp nem tudtunk hová tenni a piros-fehér drapi miatt, mire Neked csak a szokásos „K……. be!” volt a reakciód? Emlékszel, hogy nevetve próbáltalak nyugtatni, hogy ne mutogass, mert még megvernek a végén és fogalmunk nem volt, hogy az ördögbe került ez a furgon a mi útvonalunkra? És emlékszel, hogy tátott szájjal, földbe gyökerezett lábakkal néztük végig, ahogy a srácok a magyar zászlókat levették a kisbusz széktámláiról? Mehettünk is a pálinkánkkal kiengesztelni őket sűrű bocsánatkérések és hatalmas röhögés közepette… Emlékszel, ugye…?

Fülig ért a szám, ahogy felidéztem ezt, a legkedvesebb sztorit, amit még az unokáimnak is mesélni fogok. Hogy volt nekem egy karakán, nagyszájú barátom, akivel néhány dolgot ugyan csúnyán benéztünk, de szerettem, hogy nem félt soha beismerni, ha tévedett és szerettem, hogy sosem kellett félnem attól, hogy nem áll ki értem, vagy nem mondja kíméletlenül a képembe az igazságot anélkül, hogy megbántana vele.

Azon az ominózus 2013-as Dió-Fradin úgy lettünk barátok, hogy észre sem vettem. Csak ülök a gép előtt és sóhajtozom. Tudod, mikor először kerestél meg azzal, hogy baj van én szentül hittem, hogy olyan, hogy veled baj legyen, márpedig nem létezik. Vagy ha nagyon muszáj elfogadni, hogy baj van, te akkor is győztes vagy és ezt a harcot is csak te nyerheted meg. Hosszú ideig aggasztott, hogy láttam abból, ahogy írsz, hogy félsz. (Bocsásd meg nekem, hogy így írok erről!) Nem értettem. Hiszen olyan nincs, amit te ne oldanál meg. Idegen volt előttem a félelmed. Ismerem a halált és látod, mégsem vagyok képes tudomást venni róla, ha olyan körül ólálkodik, aki fontos nekem. Pedig kellett volna. Aztán egyszer csak nem írtál erről többet és én hülye azt hittem, mostantól minden rendben lesz.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy az ébredést követő percekben szembesültem a hírrel, aztán csak görgettem tovább és újra láttam, és újra… Nem tudtam sírni. Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és se szólni, se sírni nem voltam képes. Nem is értettem. Tudatosan hessegettem el magamtól a gondolatot, hogy elmentél.
A hír előtt néhány nappal olvastam, hogy elköltöztél. Boldog voltam. Gondoltam, új életet kezdesz és minden rendben lesz. Nem így képzeltem. Megint nem tudok sírni. Ömlik az eső odakint, a tv-n épp elment az adás, a macskám pedig kétségbeesetten nyávog, én meg csak arra tudok gondolni, bár csak ülnénk valahol egy-egy sör mellett és az időt visszapörgetve tárgyalnánk meg a gondjainkat.
Furcsa barátság volt a miénk. Vagy inkább szokatlanul furcsa. Tudod ugye, mire értem, hogy minket a gyűlölet hozott közel egymáshoz? Dühös voltam, mikor ez eszembe jutott. Miért kellett menned?
Emlékszel, mikor tavaly, a Kövesdre tartó vonaton még a kalauznőt is rávetted, hogy drukkoljon nekünk? Te szokás szerint hamarabb a Tiszain voltál, álltál a pályaudvar előtt, szívtad a cigidet és épp morogtál valami miatt, de ez már hozzád tartozott az én szememben. Téged semmiféle betegség nem tántorított el attól, hogy utazz, ha meccsről volt szó. Hatalmas tisztelet érte.

Na és a kedvenc buszos túránk, aminek hárman vágtunk neki, hogy később csatlakozzunk a többiekhez Kövesden? A francba is, hát nem elgurult a pálinkásüveg kupakja, hogy meg kelljen innunk az egészet? Mennyit röhögtünk, Istenem…

Tudod, amíg ezek az emlékek élnek bennünk, addig Te is élsz.
Remélem, már egy szebb világból nézel le ránk.
Isten nyugosztaljon, kedves barátom!
Legyen Neked könnyű a föld.