Lehetetlen úgy élni, hogy az ember bezárkózik. Pontosabban, lehetséges, csak épp értelme nincs. Jöhet itt a sok megmondóember, hogy márpedig mekkora menő dolog megjátszani a világ előtt, hogy te aztán soha senki iránt semmit sem érzel, te egy átkozott, üres gép vagy és pont úgy tökéletes az élet, ahogy te éled. Francot tökéletes, csak gyáva vagy és inkább ásol el magadban mélyen mindent, minthogy bárki megtudja rólad, hogy mégiscsak ugyanolyan vagy, mint más. Persze ebből következik, hogy minden ember jó…(csak a világ elrontja?) De tényleg, mióta lett ekkora divat ez az egós baromság és ki volt az a nagyon okos egyén, aki kitalálta, hogy mekkora gáz kimutatni az érzéseket, a fájdalmat? Szerintem meg az a hatalmas nagy gáz, hogy néhány ember még ahhoz is gyáva, hogy felvállalja a saját dolgait. Nemhogy mások előtt, még saját maga előtt is. A másik véglet az én egyik saját (kedvenc?) tulajdonságom, a végtelen naivság. Hogy tényleg mindenkiről jót feltételezel még akkor is, ha akár ezredszer bizonyítja be, hogy valójában tényleg egy hulladék, semmi több. De hát ember! (Vagy nem?!)

Elcsúszunk egymás mellett a sok kimondatlan szó miatt. Amiktől más fél, én meg attól félek, hogy feleslegesnek találják így én is befogom a számat. Utána meg megy a picsogás ezerrel, hogy vajon már megint mit csesztünk el? Én csak a szokásosat, hogy olyan dolgokat képzeltem, amik csak az én fejemben születtek meg. Egyik percben még a mendemondáknak is hiszek, a másikban már saját magamnak sem. Annyira akarlak látni, hogy nem akarlak látni soha többé. Annyira szeretnék beszélni veled, hogy nem akarom, hogy írj még egyszer, mert ott, ahol ti az érzéseiteket rejtegetitek magatokban bennem is érlelődni kezd a félelem, amit a ti félelmetek táplál bennem, hogy talán mégis az a normális, ahogy mások csinálják és nem olyan átkozottul őszintén, mint én? Sose voltam jó ebben a „nyomjuk el az érzéseinket magunkban, mert hát minek az? Felesleges időpocsékolás…”-dologban. 
Én valahol nagyon elcsesztem az életem, valamit nem tanultam meg, amit meg kellett volna tanulnom és itt vagyok, közel a harminchoz úgy, hogy még azt se tudom eldönteni, ebben a korcs világban szabad-e (érdemes-e) egyáltalán érezni, ha igen, mi értelme, ha nem, miért nem? Sehogy nem jó. Ha te bátor vagy én félek, ha én nyitnék, te bezársz. A két nagydumás, aki elmegy egymás mellett szavak nélkül. Vicces, nem?

Tudod nekem nem a visszautasítással van bajom. Hanem a semmivel. A csend is valami! De ami most van, az a semmi. Amit a félelmeink diktálnak, nálam legalábbis. Mert hát ki tudja, talán tényleg csak álmodtam az egészet. Hajlamos vagyok arra, hogy kialakítok egy képet magamban valakiről és várom, hogy az élet engem igazoljon. És ez a legrosszabb, tudod? Hogy én végig azt hittem, tényleg engem igazol. Rohadtul nem tud érdekelni, kiről mit mondanak. De ha azt érzem, a másik nem vevő rám, hamar belefáradok és bár szeretném, nem fogok könyörögni egy falatnyi szeretetért.
Mert ha nem adod ingyen, semmit nem ér.