A legjobb helyen, a legjobb emberek társaságában is pillanatok alatt
megszáll a magány. Nincs előjele, vagy inkább épp az az előjel, hogy elhiszed,
tiszta a szíved és kész vagy új életet kezdeni.

Furcsa ez a kettősség, amikor elönt a szabadság, az az új, soron következő boldogság érzése, amit innentől kezdve talán soha nem élsz már meg boldogságként, mert megbújik mögötte a félelem. A félelem, hogy az illúzió hipp-hopp elszáll és lesújt a letargia. Nem tudsz szabadulni,
egyedül az idő adhat feloldozást.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért képes vajon az ember egy adott személy iránti érzéseit másra kivetíteni és megélni újként
(vagy lehet, hogy ez csak az én sajátos hülyeségem?) Válasz persze nincs,
csak a tudat, hogy én már nem fogok változni ezen a téren.
Kihúzza az embert a bajból, ha társakra talál az ismeretlenekben.
És ez megint csak azt bizonyítja, hogy a kapcsolatok tartanak életben, ellentétben azzal, amit sokáig hittem - hogy egyedül a szerelem éltet.

Félek az időtől, megrémiszt a végtelen végessége.
Megrémiszt a megismert, mégis ismeretlen halál, a tény, a tudat,
hogy nincs időnk és hogy ennek ellenére mégsem vesszük komolyan az egészet.

Itt ülök a kedvenc kocsmám asztalánál és megfojtanak a gondolataim.
Miért nem vagyunk képesek a boldogságra?
Nincs időm, így erről majd legközelebb. A barátaim várnak rám.