Mostanában azt veszem észre, hogy az emberek előszeretettel rejtik díszes, modern, menő dolgok mögé a valódi érzéseiket, mert hát nehogy már valaki véletlenül megsejtse, hogy bizony nekik is van szívük és nagyon is sebezhetőek. (Mindjárt megjegyezném, hogy van egy rossz hírem: akinek van egy kis esze, az pontosan tudja, hogy éppen ti vagytok a legsebezhetőbbek - vagy legalábbis lennétek, ha lenne az életeteknek egy aprócska, pici része, ami nem a színjátékon alapul.)

A dolog pikantériája éppen az, hogy akik ilyen megoldásokat választanak, akik röhögnek azon, aki sírni merészel, (aki szerelmes, azon pláne...) épp a leggyávábbak közül kerülnek ki. Vicces, (vagy inkább szánalmas?), hogy aki legharsányabban, állát felszegve, dacolva a normákkal hirdeti, hogy márpedig mennyire szánalmas, ha szeretni mersz, ugyanakkor mennyire menő, ha nem bízol senkiben, ha nem adod ki magad és - bár a mai divat szerint - de csak úgy céltalanul (mindenesetre valamire való cél nélkül) élsz, akkor mekkora király vagy - éppen ők szorulnának valódi lelki támaszra a legtöbb esetben.

Vettek már hülyére engem is ilyen emberek - nem tagadom, végtelenül naiv és örök optimista vagyok - , hazudnék, ha mást állítanék. Hazudhatnék is, de nekem nem szokásom. Itt nem azzal van gond, hogy sokak szerint igen is legyen mindenki büszke és véletlenül se adja ki magát a másiknak - mert hát neki tudnia kéne, mi is van bennünk... (Tényleg? Honnan? Elmondaná valaki?) Hanem azzal van probléma, hogy a mai fiatalság nagy része hajlamos átesni a ló túloldalára és bármi divatostól örömöt remélni - ami legalábbis nem jár semmiféle érzelmi elköteleződéssel.

Hazudnék, ha azt mondanám, minket (értsd: engem és a barátaimat) néha nem hoz a sors ilyen, vagy hasonló szituációba (vagy legalábbis a közelébe, mint külső szemlélőket) - hisz nyilván az itt leírtak mind saját tapasztalaton alapulnak... De akinek egy kis esze van az látja és tudja, (jó esetben érzi is), hogy ez a modern kori eszement baromság, hogy "ugyanmárminemérzünksemmitésmennyiregázhogytiigen" valójában semmi jóra nem vezet, arról nem beszélve, hogy míg a delikvens ezt hirdeti fennhangon, addig éjszakánként telesírja a párnáját magányában. Előbb-utóbb mindenki valódi énje felszínre tör. Akkor mégis mi ez a színjáték, ha nem időpocsékolás?

Nem vagyok megmondóember, és közel 30 évesen sokak szerint talán nincs nagy élettapasztalatom, de egy biztos: aki a közelemben akar maradni, az dobja le az álarcát és egyszer az életben legyen igazán bátor: merjen szeretni.