Karácsony közeledtével mindenki belefeledkezett a nagy bevásárlásokba, az ajándékok gondos becsomagolásába, az otthonok kicicomázásába, hová kerüljön ajtódísz, hol legyenek gyertyák, aprócska égők, csillogó gömbök, havas házikók, angyalkák ésatöbbi. Sok helyen sokszor szóba kerül, mennyire átvette az irányítást a Karácsony, mint ünnepi alkalom felett a pénz. A versengés, ki  költ többet a fenséges lakomákra, a drágábbnál drágább ajándékokra, amit a mai kor gyerekei közül sokan első szóra megkapnak -sőt, talán kérniük sem kell-, aztán rendszerint idő előtt a szekrényben, vagy a sarokba dobva végzik az ominózus drága (és többnyire hasztalan) holmik. Hogy bár tudja mindenki, hogy marha drága, felesleges vackokról van szó, „kitérdekel”, a gyerek örül majd neki, aztán annyit megér. Szerintem meg nem ér meg annyit, bár ki vagyok én, hogy egyáltalán úgy ítélkezzek, hogy gyerekem sincs. Vagy – nem lehet, hogy jobban örülne a gyerek, ha pénzben mérve kisebb ajándékot kapna, de együtt sütné anyuval az ünnepi mézeskalácsot és együtt díszítené apuval azt a régi, hagyományos, hatalmas fenyőt, nem pedig cukrászok műremekeit habzsolná egy orbitális, csilli-villi, műanyagszagú fenyőcske-utánzat előtt bámészkodva...? Bár hogy is derülhetne ez ki olyan világban, ahol a régi hagyományos dolgokat kiszorítják a modern kor vívmányai...?

 Mikor az én generációm még homokozóban játszó kölyök korú volt, egészen biztos, hogy nem erről álmodott, bár egyáltalán azt sem tudtam volna elképzelni, hogy a világ annyira elgépiesedett lesz, amilyen most. Tudom elcsépelt, de azért nagy igazság, sőt, egyenesen tény, hogy átvette az ünnepek (és nem csak a Karácsonyra gondolok) felett a hatalmat az anyagiasság. Szerettünk régen esténként a focipályán feküdni és nézni a csillagokat a srácokkal, miközben alig vártuk a következő hétvégét, mikor a szüleink összeültek, mi pedig birtokba vehettük egymás játékkészletét. Alig vártam, hogy a gyerekkori barátom kölcsönadja nekem a pedálos kisautóját, vagy épp azt, hogy a másik felejtse nálam egy hétre a beszélős maciját. Matchboxokat cseréltünk és a babákat csak arra használtuk, hogy legyen a nagyobb autóinknak sofőrje.

 Az igazsághoz mindenképp hozzá tartozik, hogy a mai korban egész biztos, ha valaki modern-karácsonyhoz szokott volna és hagyományosan töltené az ünnepeket, drága holmik helyett filléres apróságokat kapna, de megjátszott szeretet helyett valódi örömben töltené az ünnepet, azt bizony kinéznék. Nem azt mondom ezzel, hogy drága, modern dolgok, cukrászsüti, műfenyő és társai mellett nem lehet őszinte és boldog az ünnep, hiszen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ebben a rohanó világban semmire nincs idő és sokszor egyszerűbb a készen kapott dolgokkal pótolni a régen saját kezek által készítetteket. Dacára a leírtaknak az én szememben a hagyományos, a valódi, a szívből jövő ünnep, amikor tényleg az számít, kikkel ülsz le az asztalhoz és majdhogynem lényegtelennek tűnnek a kapott apróságok, csak a szándék fontos, és az, kitől kaptad és miért. Hogy nem kényszerből. Nem azért, mert muszáj, vagy mert így illik. Hanem mert adni akar. Persze láttam számos ellenpéldát a mai világ emberei között, akik tehetnék, hogy versengenek, ki rukkol ki nagyobb dologgal az ünnep kapcsán, mégsem tették, ugyanakkor láttam olyat is, aki szegény, mégis milliomost játszott.

 A lényeg ugyanaz. A szeretet ünnepe nem szabadna, hogy anyagi javakról szóljon. Karácsonykor eltűnnek (vagy legalábbis elmosódnak) az ellentétek, az ateista együtt ül a templom padjába a hívőkkel, együtt ünneplik Jézus születését, és ez így van rendjén.