Mosolyogva olvassuk a csöpögősnél csöpögősebb sztorikat, a szebbnél-szebb szalagcímeket, hogy „pár hónap alatt rájöttek, nem tudnak egymás nélkül élni…” Kicsit irigy az ember ilyenkor, ugyanakkor megbújik mögötte a „mi van, ha csak szenzációhajhászatról van szó?” Igaz, milyen más, mikor nekünk kell átélni ezt a bizonyos „pár hónapot?”

Próbálom csak azt látni a jövőben, hogy együtt, boldogabban, mint valaha. De most a legmélyebbről próbáljuk egymást felráncigálni a normalitás ingoványos talajára.

Fogod utána a kezem majd úgy, mint régen? Féltesz majd úgy, mint az elején? Látom még a szemeidben azt a csillogást, látom még az arcodon azt a büszke félmosolyt, mikor még büszke és boldog voltál mellettem? Odabújsz még este hozzám és mondod még, hogy házasodjunk össze és vállaljunk végre babát? Nem fogok félni többé, megígérem! Olyan sok mindenre nem kellett volna várnunk, amiktől mégis féltem. Nem akarok kifogásokat keresni, fel se fogtam, hogy létezik ember, aki képes tényleg úgy, minden hibámmal együtt mégis rajongva szeretni, ahogy te szerettél. Hiányzik az az éned aki új értelmet adott az életemnek.

Hiányzik az az éned, aki féltve óv bárkitől, aki csak a legkisebb jelét adja annak, hogy rosszat akarna nekem. Hiányzik az az éned, akinek én vagyok a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb, az egyetlen, a gyermekei anyja. Azt mondtad nemrég, elsiettük talán. Nem siettük el, én tétováztam sokáig. Hidd el, nem a kétségbeesés hajt, hanem a belátás. Tudom, hogy ha elég erős a szerelmünk, túljutunk ezen a válságon. És azt is tudom, ha nem jutunk túl, akkor nem volt értelme az egésznek.

Mégis egyre csak azt álmodom, hogy egy szép napon hazahúzod a bőröndöd, csak úgy, szó nélkül, és csak annyit mondasz, hogy hiányoztunk neked és végre véget ér ez a végeláthatatlannak tűnő rémálom.