Ez az átkozott világ! Hol van a szerelmem? Robog a vonat. Hűvös fuvallat szivárog felém az ülések között. Ég a szemem a kimerültségtől. Rád gondolok. Igen, már megint. Mint mindig, mikor egyedül vagyok. Gyönyörű a táj. Gyönyörű, ahogy a sínek mentén árván álldogáló lámpák megvilágítják a tájat. Az élő tájat a holt, fekete vasrudak mellett. A fülke tükörképét látom most csak az ablakon át és átkozottul zavar a fény. Átkozottul zavar ez a túlzott nyugalom. Valahogy félelmet kelt bennem. És hazudom magamnak, hogy érted aggódom. Mert te kellőképp talpraesett vagy, a jég hátán is megélsz. Talán ha leírom, könnyebb lesz elhinnem. Talán így elhitetem magammal, hogy mi tényleg nem illettünk össze.

Furcsa ez a vonatkabin. Pont, mint az élet. Belül tükröződik, ami a zárt térben van, kint éjsötét uralkodik. Csak az létezik, amit látok? A bezártság, egyedül? Hol vagy? Annyira akarom hallani a hangod, amennyire nem. Annyira akarlak látni, amennyire álmodni sem akarok rólad. Annyira akarlak ölelni, ahogy még akkor sem, mikor a karomban hajtottad álomra a fejed. Annyira szomjazom csókjaid, mint kiszáradás szélén tántorgó élő halott. Ciki, hogy ennyire megzuhantam? Életem, nem az. Valóságos csoda, amit kiváltasz belőlem. Az a féltés, az a gondoskodás, az a vágy… az a szerelem.

Lehúzott ablakokról, whiskyről és cigi füstről álmodozom. Tiszta gondolatokra van szükségem. Olyan bódultan tisztákra, amik folyton-folyvást azt eredményezik, hogy nem tudom palástolni, mennyire kellesz. Hogy ennyi év alatt férfit még így nem akartam. Talán mert eddig senki nem volt férfi?

Melletted nő voltam, melletted voltam valaki. És igen, én vagyok önző, mert többet akarok, mert ez kevés. Átkozottul kevés. A tested, a szíved, a lelked akarom. Azt, hogy minden gondolatod éppúgy én legyek, ahogy te az enyém vagy. Kellesz nekem. Ez van.

Nem tudom levenni az ujjaim a billentyűkről. Késő este van és én elemi erővel tartom vissza a könnyeimet. Hiányzol. Olyan jó kimondani. Olyan jó leírni. Olyan jó gondolni rád és olyan rossz, ami most van. A csend. A semmi. Ami fegyelemre, mi több: türelemre int. A rettegés, ami befogja a szám és összeszorítja a szívem markában tartva minden egyes könnycseppet, amit érted hullajtottam. Nem tudok másra gondolni. Összerázza a vonat a lelkem. Mintha csupa légüres tér lenne egyetlen apró gyémántgolyócskát őrizve magában. Random sorrendben futnak a számok a lejátszómon szorosan egymás után, de mindegy – minden mindegy, mert minden sor, minden dallam hozzád vezet. Hozzád, akiről azt sem tudom, hol a fenében is vagy egyáltalán. A zene olyan hatással van rám, hogy szívem szerint ököllel verném az ablakot és torkom szakadtából üvöltenék. És most? Most mégis mintha megbénultam volna. És az apró gyémántgolyócska csak gurigázik a lelkemben. Abba kell hagynom az írást, de te nem hagyod. Tűnj el az életemből! Túlságosan szeretlek. És ez hiba.