Az életem vasúti sínek összekuszált halmaza, amin most vakvágányra tévedt a szívem. Tágra nyílt szemekkel bámulnak rám az emberek és átnéznek rajtam, mintha minden, ami valaha értékes volt bennem, elveszett volna az úton.

Semmitmondó a tekintetem, ha tükörbe nézek: nem az a nő néz rám vissza, aki nemrégiben voltam. Vagy talán soha nem is voltam az, akinek láttam magam. Talán nem csak te, hanem minden körülmény, de még a saját életem is illúzió volt.

Ólomsúlyok csúsztak lelkemből a két bokámra és képtelen vagyok a rám nehezedő nyomás miatt elmenekülni a saját sorsom elől. Fura dolog ez, az ember mindig tisztábban látja a másik helyzetét a sajátjánál: ami a másiknál pofon egyszerűnek tűnik, abból a saját esetében képes örök érvényű katasztrófahelyzetet kreálni.

Néha azért megmosolyogtat az önsajnálat és ilyenkor felállok, megrázom magam és meglepődök, hogy milyen könnyen nyílnak szét a lábaimat eddig visszahúzó acélbilincsek.

Néha.

Kattan a zár.