Hogyan is tudnék szív nélkül élni? Rossz kornak a gyermeke vagyok. Ahol az ember saját magát nem tiszteli, ott nincs miről beszélni. Semmit nem számítanak a valódi dolgok, amiket rejtve tarthatnánk a kíváncsi szemek elől, csak a külcsín számít, hogy megfeleljünk az abnormális normáknak, közben meg szép lassan elrohadjunk belül a boldogtalanságunktól. Nem tudom, hol siklik ki mindig a dolog és nem tudom, miért kap vak bizalmat a megbízhatatlan és miért nem kap fikarcnyit sem az, aki tiszta szívű. De a női szív csalhatatlan. Megcsalhatatlan.

József Attila sorai kavarnak port a fejemben „Hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szálltam tehetlen, mint a kövek – nem is uszhattam a sodorral szembe kedves öledben!... Hol volt az öled?...” Nincs is őszintébb, tisztább, valódi vágy, fájóbb, hiányérzettől roskadó, felrovó kérdés. Nincs is őszintébb szerelemért könyörgés. Pedig megtanulhattam volna már annyiszor, hogy nem őszinte, aki nem magától ad, hogy nem igazi, amiért könyörögni kell. Nem mentség a rohanó világ, nem mentség a túl sok minden. Ha egy nő nem érzi, hogy szívből szeretik viszont, akkor az nagy valószínűséggel a valóság.

Nem fáj az ember szíve igazán semmi után úgy, mint az igaz szerelemért. Mégsem vesszük észre, ha szeretnek, csak az tűnik fel, ha valami megszűnik. Ha életünk csodája, az eggyé kovácsoló erő egyszeriben csak elmorzsolódik a mindennapok fogaskerekei alatt. Úgy illan el, mintha sosem lett volna. És csak állunk megsemmisülten, mert ezredszer is megfogadtuk, hogy most működni fog, hogy most valóban szerethetőek leszünk és ezeregyedszer is belefulladtunk a csalódásba.

Összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Tudom, érzem és látom, hogyan kéne viselkednem ahhoz, hogy minden rendben legyen, tudom, érzem és látom, milyennek kéne lennem ahhoz, hogy ne legyen okom félni attól, hogy elveszítelek. Gyűlölöm, hogy nincs időnk, gyűlölöm, hogy néha képtelenek vagyunk egy nyelvet beszélni, hiába érezzük ugyanazt a problémát. Most muszáj, hogy képesek legyünk valóban mélyen magunkba nézve tisztán látni, őszintén kimondani, ha valami fáj és azt is, ha hibáztunk. Kellenek a barátaink, de kell, hogy még most is a másik első helyén álljunk. Muszáj megtanulni akkor is átölelni a másikat, ha elutasítást kapunk. Mert kell, mert csak így lehet túlélni azt, amin most keresztülmegyünk. Én nem akarom hagyni sem a sorsnak, sem a rosszakaróknak, hogy elválasszanak. Azt hiszem, mindketten elég éles képet kaptunk arról a közelmúltban, milyen lenne a másikat más karjaiban látni. És én ezt nem akarom. Tudom, hogy szeretsz és tudod, hogy szeretlek. De más emberek vagyunk és néha olyan nehéz szót értenünk egymással. Korántsem biztos, hogy bármelyikünk is direkt húzná a másik agyát az értetlenkedéssel, mert érthetem én a fehéret az alatt, amit te feketének gondolsz és fordítva. Megbeszéltük, emlékszel? Tiszta, őszinte, egyenes beszéd. Sokszor nem fog tetszeni, sokszor úgy hat majd, hogy már megint csak piszkállak, de hidd el, épp ellenkezőleg. Én sem tudom még, mit és hogy kell csinálnunk ezek után, de azt tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy amit egy életre terveztünk, potom másfél év alatt érjen véget.

Szeretlek, ugye tudod?