Találtam valakit, aki mellett boldog voltam. Vajmi kevés ideig ugyan – de ez idő alatt rájöttem egy fontos dologra: igenis képes vagyok érezni, mi több – újrakezdeni is. És most mégis a szívembe férkőzött a fájdalom. Nem tudom, azért-e, mert nem lett az enyém, vagy azért, mert tudom, mikre lehetnénk együtt képesek és mégsem lett az enyém. Nincs is értelme ezen rágódni,
de abban bízom, ha kiírom magamból, könnyebben viselem majd.

Annyi minden ért az utóbbi időben, próbáltam erősnek látszani és átsiklani a problémák felett, de újra be kell látnom, hogy amit nem gyászol meg az ember, annak a tüskéje benne marad. Nem tudok elégszer hálás lenni a törődésedért. Bárki ölelése nem lett volna vigasztaló. Hálás vagyok, boldog, ugyanakkor végtelenül elkeseredett. Mert valahogy mindig úgy választok, ahogy nem lenne szabad. A szerelem csak illúzió,
de valahogy én sose kapok könnyű harcokat, mindig ez jut.

Fantasztikus dolog, hogy Isten szavakat adott, hogy kifejezzük magunkat és érzéseket, hogy legyen mit kifejezni. A zene, az írói véna mind-mind egy olyan részét képezik az életemnek, amelyek nélkül egész biztos, hogy nem bírnám elviselni tisztán az ilyen fokú fájdalmakat.
Hálás vagyok érte. Tudni kell hálásnak lenni.

De itt a gyász körülöttem örökké. Elmennek akiket szeretek, akiket szerettem valaha, sorban egymás után, a legváratlanabb időben, a leghihetetlenebb módokon és ezeket a gyászokat a szívemben fogom hordani, amíg csak élek. Feldolgozhatatlan. Igazságtalan.
Méltatlan. Hihetetlen. Romboló. Tragikus.

Figyeljétek fentről a mi földi pályánkat, tartsátok a földön lábainkat, ha szakadékba készülnénk zuhanni, mielőtt újra találkozhatnánk odafent, hogy megköszönjünk mindent nektek. Nem tudok felocsúdni a gyászból. Se a saját, élő gyászomból, se a halál valós gyászából.
De mi is az én élő gyászom a valódi halálhoz, nem?
Hálás vagyok, mert mi élünk és szomorú, mert Te nem. Adjon nekünk az Isten szilárd hitet, reményeket, új esélyeket, és örök,
békés nyugalmat Neked odafent.