Nagyon nem tetszik nekem ez a világ. Nagyon nem tetszik, hogy az emberek túl könnyedén vesznek mindent, aztán persze senki nem érti, mitől égünk ki huszonévesen. Nagyon nem tetszik, hogy odafönt hagyják, hogy azt csináljam, amihez a legjobban értek – értsd: szövögessek szép álmokat – aztán egy csapásra kirántják a talajt a lábam alól.

Sok barátom mondja nekem, hogy „hülye vagy”. Sosem voltam a hazugságok híve, amitől meg egyenesen feláll a szőr a hátamon, az az a viselkedés, mikor annyira gerinctelenek az emberek, hogy a „majd rájön, mi a helyzet” taktikát alkalmazzák és hipp-hopp levegőnek nézik a másikat. Azokra jellemző ez leginkább, akik a legmenőbb fickóknak tartják magukat és ugyanígy ezt a kört jellemzi a „nem érzünk senki iránt semmit, mert ez a divat” hozzáállás is.

A baj inkább az, hogy ez a viselkedés kihat azokra is, akik próbálnak tiszta szívvel, őszintén élni és szép lassan a normális embereket is beszippantja ez a kreált világ.

Sok írást olvastam mostanában arról, milyen is kéne, hogy legyen egy igazi nő. Ironikus, hogy ahhoz képest, hogy fejlődő világban élünk, a régi emberek tudták, milyen az igazi nő. Aki háztartást vezet, gyerekeket nevel és mindenekelőtt szerelemből megy férjhez. Szemben a mai kor elvárásaival, ahol a modern nők egymást követik a szoliban, körmösnél, fodrásznál… Nem, nem az igényesség a probléma és irigy sem vagyok, mert bár épp ez a réteg tartja magát sokra, ezzel-azzal szinte kivétel nélkül megvásárolhatók. A másik oldalról meg persze megy a hiszti, hogy a csaj semmire nem jó. Csakhogy ez nem csak a modern nők hibája.

Elmosódtak a határok az őszinte és színlelt emberi kapcsolatok között és ennek mi, normális emberek isszuk meg a levét, mert már akkor sem merünk kitárulkozni, ha valóban érdemes.