Az emberek gondolkodnak.

Véleményt alkotnak ismeretlenül.

Véleményt alkotnak anélkül, hogy halvány fogalmuk lenne a valóságról.

Kéretlenül szólnak bele a másik dolgába, kérdések hallatán pedig megtartják a véleményüket maguknak, eközben persze nagyon is jól tudom, mit gondolnak. „Nem vagy normális.” Tényleg? Lehet. Csak nekem se barátot, se gerinces embert ne játsszon az, akinek nincs mersze a valós véleményét a képembe mondani.

Lehet, hogy hülye vagyok, sőt. A mai „normalitást” tekintve egész biztos az vagyok, és tudjátok miért? Mert amik ott motoszkálnak az agyamban (épp úgy, ahogy a tiétekben is, hiába tagadjátok!), azok bármilyen őrültségeknek is tűnnek én meg merem valósítani. Nem félek kilépni a komfortzónámból, a megszokottból egy jobb élet, a valós boldogság reményében csak azért, mert ti hülyének bélyegeztek ezért. Szívetek joga. És lehet, hogy újra meg újra elbukom majd, mert semmire nincs garancia…

Lehet, hogy igazatok van és nagyon rosszul intézem a dolgaimat...

De én legalább merek élni!

A napokban véletlenül rábukkantam az egyik fotódra a telefonomban. Rég nem nézegetem a képeid szándékosan, mert csak magam büntetném vele. Néha elhiszem magamnak, hogy ha nem látlak, egy idő után majd megkopik az emléked a szívemben.

Egy hete nem tudok aludni. Nyugtalan vagyok, mára oda fajult a dolog, hogy szédülök a kimerültségtől. Furcsa érzések kavarognak bennem és sokat álmodok. Hogy veled-e? Nem tudom. Sosem emlékszem rá, de minden hajnalban arra kelek, hogy kiver a víz.

Egy ideig abban a hitben voltam, hogy elfogytak a könnyeim, de most megint ott tartok, hogy ömlik a könny a szemeimből, mikor könyörgöm Istennek, hogy vessen véget ennek és adjon vissza nekem téged. Olyan nehéz tiszteletben tartani a döntést, hogy nem mehet tovább ez így. Olyan nehéz tiszteletben tartani, hogy eldöntötted, hogy nincs rám szükséged. Persze még most sem tudom elhinni, hogy tényleg ezt akartad… Még most sem tudom elhinni, hogy én nem hiányzom neked. Csak tudod a hétköznapi apró problémák, apró kérések semmibevételével egyre inkább elszomorítasz. Mikor utoljára láttalak, pont ugyanezt a nemtörődömséget éreztem, pont ugyanezt az erőltetett nemtörődömséget. Tudom, nincs jogom rád erőltetni semmit és nem is tenném. Csak elszomorít, hogy boldogok is lehetnénk, mégsem vagyunk azok.

Jó pár napja minden áldott este úgy fekszem le, hogy ha behunyom a szemem, látlak magam előtt. Minél inkább ki akarok mászni ebből, annál inkább élesednek az emlékeim, ha az arcod nem is. Hallom még a hangod, szinte látom magam előtt, ahogy rám néztél. Mondd, miért nem tudok túllépni végre a kettőnk történetén? Miért érzem folyamatosan azt, hogy a kimondott szavak ellenére nincs vége ennek a történetnek egyikünk szívében sem? Jó persze, tudom, te eldöntötted, mi lesz és mi nem lesz… És tudom, nehezen viselem a vereséget, de hidd el, ha ennyiről lenne szó, már réges-rég feledésbe merült volna a mi sztorink. Mégis ugyanott tartok, ahol a legelején. Ideig-óráig teljesen jól megvagyok nélküled. De mikor eljutok oda, hogy végre új életet kezdjek mindig azzal szembesülök, hogy a sok idegenben is téged kereslek. Hogy úgy riadok fel hajnalban, hogy miért nem vagy mellettem. Hogy miért nem te vagy mellettem…

Nem akarom ezt a játékot játszani. Nem akarok így élni és nem tehetek semmit azért, hogy változzanak a dolgok. Egy barátunk nemrégiben azt mondta nekem, hogy „Attól, hogy te sírsz, ő nem fogja a dolgokat máshogy látni…” És milyen igaza van. Nem is sírnék már a fájdalomtól, inkább a tehetetlenség sajtol belőlem könnyeket. Hogy kezem, szívem megkötözve és a világon semmit nem tehetek. Az idő meg megy. Nélkülünk.

Annyira meg akartam felelni mások elvárásainak, hogy ma ha tükörbe nézek azt látom, hogy már önmagamnak sem felelek meg. Túl nagy rajtam a nyomás és hosszú idő után nem érzek erőt sem lelkileg, sem fizikálisan magamban ahhoz, hogy menjek tovább az úton.

Én csak nem akarok érezni. Csak törölni akarom a fejemből végre ezeket a ma még olyan elevenen élő emlékeket. Nem akarok emlékezni. Nem akarok szeretni, szenvedni, nem akarom érezni, mennyire fáj. Utálom a saját könnyeimet de még mindig képes vagyok sírni. És talán ez az egyik legnevetségesebb ebben az egész történetben.

Voltam már ilyen helyzetben több, mint tíz évvel ezelőtt, amikor villámcsapásra jött az új szerelem, amiről azt hittem, már soha nem ér majd utol. Aztán a sors ismétli önmagát – egyik pillanatról a másikra találtam magam egy teljesen új helyzetben, ami pár nap mennyország után (éppúgy, mint régen) pokollá változott. Nyertem ezzel mégis, hiszen kimásztam egy nagyon mély gödörből és már  nem is értem, miért szerettem őt ennyire, de itt egy új, számomra kezelhetetlen helyzet, ami egyébként nagyon is kezelhető. Azt mondják, minden döntés kérdése. Szóval én nagyon rég elrontottam valamit, mert sosem tudta az eszem irányítani kit szeressek és kit nem. Mentségemre legyen mondva – sosem szerettem rossz embert, csak a körülmények sokszor mást mutattak.

Most ott tart az én kis kálváriám, hogy megint kaptam valakitől pár napnyi boldogságot, ami az egész eddigi életemet felülírta. Újra éreztem milyen, ha szeretnek és törődnek velem. Igen, lehet, hogy csak illúzió volt. Lehet, hogy csak képzeltem az egészet. De boldog voltam. Aztán hirtelen két lábbal a földön találtam magam, hogy bizony nem olyan egyszerűek ezek a dolgok, mint ahogy én elképzeltem és még az is lehet, hogy az embereket csak a saját vágyuk vezérli, és nem érdekel senkit, kin/min kell átgázolni ahhoz, hogy célt érjenek.  Mert hát a szívtörés csak egy vicc. Semmi. Összeforr. Azt sem tudják, mi az. Én meg csak ülök itt megint és sírok, és nem értem, mivel érdemeltem ezt ki már megint. Menekülhetnék még, de már nincs kihez, nincs hová. És már nem is akarok.

Csak az bánt egyedül, hogy sosem voltam elég jó. Ezért kell, hogy ha sírva is, ha muszájból is, de talpra álljak a saját érdekemben. Ha olyan ember lennél, mint én, ha az első nap kimondott szavaid igazak lettek volna olyan szívesen elmondanám, hogy teljesen lenyűgöztél minden pillanatban és nem is értettem, mi történik velem. Imádtam ahogy a kezem fogtad, hogy mindenki előtt büszkén felvállaltál, hogy kész voltál értem az álmaidat adni. Imádtam ahogy csókoltál, hogy még éjjel sem engedtél el magad mellől. Hogy nőnek érezhettem magam, hogy gyönyörűnek láttál és tiszteltél engem. Nem akartam érezni irántad semmit, de ezt már elhibáztam. Most már csak nem akarok emlékezni rád, csak tovább akarok lépni ezen a meg nem értett történeten. Legalább azt megtanultam, hogy fejlődnöm kell, mert nem vagyok megfelelő. Sem neked, és így már önmagamnak sem.

Nagyon nem tetszik nekem ez a világ. Nagyon nem tetszik, hogy az emberek túl könnyedén vesznek mindent, aztán persze senki nem érti, mitől égünk ki huszonévesen. Nagyon nem tetszik, hogy odafönt hagyják, hogy azt csináljam, amihez a legjobban értek – értsd: szövögessek szép álmokat – aztán egy csapásra kirántják a talajt a lábam alól.

Sok barátom mondja nekem, hogy „hülye vagy”. Sosem voltam a hazugságok híve, amitől meg egyenesen feláll a szőr a hátamon, az az a viselkedés, mikor annyira gerinctelenek az emberek, hogy a „majd rájön, mi a helyzet” taktikát alkalmazzák és hipp-hopp levegőnek nézik a másikat. Azokra jellemző ez leginkább, akik a legmenőbb fickóknak tartják magukat és ugyanígy ezt a kört jellemzi a „nem érzünk senki iránt semmit, mert ez a divat” hozzáállás is.

A baj inkább az, hogy ez a viselkedés kihat azokra is, akik próbálnak tiszta szívvel, őszintén élni és szép lassan a normális embereket is beszippantja ez a kreált világ.

Sok írást olvastam mostanában arról, milyen is kéne, hogy legyen egy igazi nő. Ironikus, hogy ahhoz képest, hogy fejlődő világban élünk, a régi emberek tudták, milyen az igazi nő. Aki háztartást vezet, gyerekeket nevel és mindenekelőtt szerelemből megy férjhez. Szemben a mai kor elvárásaival, ahol a modern nők egymást követik a szoliban, körmösnél, fodrásznál… Nem, nem az igényesség a probléma és irigy sem vagyok, mert bár épp ez a réteg tartja magát sokra, ezzel-azzal szinte kivétel nélkül megvásárolhatók. A másik oldalról meg persze megy a hiszti, hogy a csaj semmire nem jó. Csakhogy ez nem csak a modern nők hibája.

Elmosódtak a határok az őszinte és színlelt emberi kapcsolatok között és ennek mi, normális emberek isszuk meg a levét, mert már akkor sem merünk kitárulkozni, ha valóban érdemes.

Karácsony közeledtével mindenki belefeledkezett a nagy bevásárlásokba, az ajándékok gondos becsomagolásába, az otthonok kicicomázásába, hová kerüljön ajtódísz, hol legyenek gyertyák, aprócska égők, csillogó gömbök, havas házikók, angyalkák ésatöbbi. Sok helyen sokszor szóba kerül, mennyire átvette az irányítást a Karácsony, mint ünnepi alkalom felett a pénz. A versengés, ki  költ többet a fenséges lakomákra, a drágábbnál drágább ajándékokra, amit a mai kor gyerekei közül sokan első szóra megkapnak -sőt, talán kérniük sem kell-, aztán rendszerint idő előtt a szekrényben, vagy a sarokba dobva végzik az ominózus drága (és többnyire hasztalan) holmik. Hogy bár tudja mindenki, hogy marha drága, felesleges vackokról van szó, „kitérdekel”, a gyerek örül majd neki, aztán annyit megér. Szerintem meg nem ér meg annyit, bár ki vagyok én, hogy egyáltalán úgy ítélkezzek, hogy gyerekem sincs. Vagy – nem lehet, hogy jobban örülne a gyerek, ha pénzben mérve kisebb ajándékot kapna, de együtt sütné anyuval az ünnepi mézeskalácsot és együtt díszítené apuval azt a régi, hagyományos, hatalmas fenyőt, nem pedig cukrászok műremekeit habzsolná egy orbitális, csilli-villi, műanyagszagú fenyőcske-utánzat előtt bámészkodva...? Bár hogy is derülhetne ez ki olyan világban, ahol a régi hagyományos dolgokat kiszorítják a modern kor vívmányai...?

 Mikor az én generációm még homokozóban játszó kölyök korú volt, egészen biztos, hogy nem erről álmodott, bár egyáltalán azt sem tudtam volna elképzelni, hogy a világ annyira elgépiesedett lesz, amilyen most. Tudom elcsépelt, de azért nagy igazság, sőt, egyenesen tény, hogy átvette az ünnepek (és nem csak a Karácsonyra gondolok) felett a hatalmat az anyagiasság. Szerettünk régen esténként a focipályán feküdni és nézni a csillagokat a srácokkal, miközben alig vártuk a következő hétvégét, mikor a szüleink összeültek, mi pedig birtokba vehettük egymás játékkészletét. Alig vártam, hogy a gyerekkori barátom kölcsönadja nekem a pedálos kisautóját, vagy épp azt, hogy a másik felejtse nálam egy hétre a beszélős maciját. Matchboxokat cseréltünk és a babákat csak arra használtuk, hogy legyen a nagyobb autóinknak sofőrje.

 Az igazsághoz mindenképp hozzá tartozik, hogy a mai korban egész biztos, ha valaki modern-karácsonyhoz szokott volna és hagyományosan töltené az ünnepeket, drága holmik helyett filléres apróságokat kapna, de megjátszott szeretet helyett valódi örömben töltené az ünnepet, azt bizony kinéznék. Nem azt mondom ezzel, hogy drága, modern dolgok, cukrászsüti, műfenyő és társai mellett nem lehet őszinte és boldog az ünnep, hiszen pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ebben a rohanó világban semmire nincs idő és sokszor egyszerűbb a készen kapott dolgokkal pótolni a régen saját kezek által készítetteket. Dacára a leírtaknak az én szememben a hagyományos, a valódi, a szívből jövő ünnep, amikor tényleg az számít, kikkel ülsz le az asztalhoz és majdhogynem lényegtelennek tűnnek a kapott apróságok, csak a szándék fontos, és az, kitől kaptad és miért. Hogy nem kényszerből. Nem azért, mert muszáj, vagy mert így illik. Hanem mert adni akar. Persze láttam számos ellenpéldát a mai világ emberei között, akik tehetnék, hogy versengenek, ki rukkol ki nagyobb dologgal az ünnep kapcsán, mégsem tették, ugyanakkor láttam olyat is, aki szegény, mégis milliomost játszott.

 A lényeg ugyanaz. A szeretet ünnepe nem szabadna, hogy anyagi javakról szóljon. Karácsonykor eltűnnek (vagy legalábbis elmosódnak) az ellentétek, az ateista együtt ül a templom padjába a hívőkkel, együtt ünneplik Jézus születését, és ez így van rendjén.

Milyen ereje van az emberi érintésnek? Milyen ereje van annak, mikor az ér hozzád, akiért az életedet adnád? Milyen ereje van az érintésnek akkor, amikor tombol köztetek a szerelem? És mit ér akkor, ha csak a te szíved sajdul bele a másikkal való kontaktusba?

Minden reggel úgy szeretnék ébredni, hogy nyugodtan szuszogsz mellettem. Látni akarom, ahogy a levegőtől megemelkedik a mellkasod és ahogy kifújásnál elszállnak belőled a rémálmok. Fogni akarom a kezed, míg álmodsz, és csak bámulni téged és alig hinni el, hogy ez valóság. A mi valóságunk. Persze tudom, te alkalmatlan vagy normális kapcsolatra, de én továbbra sem gondolom, hogy így lenne. Nem mondom, hogy átlagos vagy, de pont ezért szerettem beléd. Nem mondom, hogy könnyű veled, de én ezt az utat választottam, én téged választottalak és az ég a tanúm, hogy nem fogom hagyni, hogy ez a szerelem eltűnjön a süllyesztőben. Ölelni akarlak ugyanúgy, mint néhány napja, és soha többé nem elengedni. Elegem volt már a játszmákból, de hiába mondom ezt neked. Nagyon is tudok veszíteni, csak akkor nem törődöm bele a vereségbe, ha tudom, hogy nem ez van megírva. Honnan? Ne kérdezd, nem hinnéd el, ha elmondanám. Lehet, hogy az évek ijesztőek és hátrahőkölsz ha eszedbe jut, mennyire nem illünk igazából egymáshoz, de ezek csak külsőségek, csak a sok hülye berögződés egyike. Nézz magadba és őszintén mondd azt, hogy neked nincs rám szükséged. Nem azért, mert eldöntötted, hogy nem lesz rám szükséged! Hanem mert tényleg nincs. Mondd azt, hogy nem voltál boldog velem minden percben éppúgy, ahogy én. Mondd azt, hogy nem élvezted, hogy nem vagyok kevésbé őrült, mint te. Mondd azt, hogy nem élvezted minden egyes érintésemet. Mondd azt, hogy nem imádtad mikor feküdtél az ölemben és masszíroztalak és csak játszottunk, nevettünk. Mondd, hogy nem gyengültél el, mikor átöleltél és azt mondtad, neked is nehéz lesz.

Néha tényleg úgy ébredek fel, hogy nem bírom már ezt a terhet, nem bírom a bizonytalanságot tovább elviselni. Lassan fél éve nem jutunk egyről a kettőre és hiába akarnám én ezt lezárni -ha így, ha máshogy- nem hagyja a szívem. Nagyon hiányzol. Nagyon szeretlek.

Mostanában azt veszem észre, hogy az emberek előszeretettel rejtik díszes, modern, menő dolgok mögé a valódi érzéseiket, mert hát nehogy már valaki véletlenül megsejtse, hogy bizony nekik is van szívük és nagyon is sebezhetőek. (Mindjárt megjegyezném, hogy van egy rossz hírem: akinek van egy kis esze, az pontosan tudja, hogy éppen ti vagytok a legsebezhetőbbek - vagy legalábbis lennétek, ha lenne az életeteknek egy aprócska, pici része, ami nem a színjátékon alapul.)

A dolog pikantériája éppen az, hogy akik ilyen megoldásokat választanak, akik röhögnek azon, aki sírni merészel, (aki szerelmes, azon pláne...) épp a leggyávábbak közül kerülnek ki. Vicces, (vagy inkább szánalmas?), hogy aki legharsányabban, állát felszegve, dacolva a normákkal hirdeti, hogy márpedig mennyire szánalmas, ha szeretni mersz, ugyanakkor mennyire menő, ha nem bízol senkiben, ha nem adod ki magad és - bár a mai divat szerint - de csak úgy céltalanul (mindenesetre valamire való cél nélkül) élsz, akkor mekkora király vagy - éppen ők szorulnának valódi lelki támaszra a legtöbb esetben.

Vettek már hülyére engem is ilyen emberek - nem tagadom, végtelenül naiv és örök optimista vagyok - , hazudnék, ha mást állítanék. Hazudhatnék is, de nekem nem szokásom. Itt nem azzal van gond, hogy sokak szerint igen is legyen mindenki büszke és véletlenül se adja ki magát a másiknak - mert hát neki tudnia kéne, mi is van bennünk... (Tényleg? Honnan? Elmondaná valaki?) Hanem azzal van probléma, hogy a mai fiatalság nagy része hajlamos átesni a ló túloldalára és bármi divatostól örömöt remélni - ami legalábbis nem jár semmiféle érzelmi elköteleződéssel.

Hazudnék, ha azt mondanám, minket (értsd: engem és a barátaimat) néha nem hoz a sors ilyen, vagy hasonló szituációba (vagy legalábbis a közelébe, mint külső szemlélőket) - hisz nyilván az itt leírtak mind saját tapasztalaton alapulnak... De akinek egy kis esze van az látja és tudja, (jó esetben érzi is), hogy ez a modern kori eszement baromság, hogy "ugyanmárminemérzünksemmitésmennyiregázhogytiigen" valójában semmi jóra nem vezet, arról nem beszélve, hogy míg a delikvens ezt hirdeti fennhangon, addig éjszakánként telesírja a párnáját magányában. Előbb-utóbb mindenki valódi énje felszínre tör. Akkor mégis mi ez a színjáték, ha nem időpocsékolás?

Nem vagyok megmondóember, és közel 30 évesen sokak szerint talán nincs nagy élettapasztalatom, de egy biztos: aki a közelemben akar maradni, az dobja le az álarcát és egyszer az életben legyen igazán bátor: merjen szeretni.

Néhány napja szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy évekkel ezelőtt, mikor először fogalmazódott meg bennünk, hogy mennyire vágyunk egymás társaságára, vajon belegondoltunk egyszer is, mi lesz, ha valóra merjük váltani az álmainkat? Nem is valódi valóra váltás ez, hiszen csak félig vagy az enyém, és őszintén szólva nem mindig tudok mit kezdeni ezzel a ténnyel.

Néha azt képzelem, nem is létezik ekkora fájdalom. Próbálom magam elől elzárni, nem érezni, nem gondolni rá. Aztán mindig van valami, amitől belém hasít a felismerés és onnantól nem tudok szabadulni ettől az egésztől. Két napja csak bőgök. Tudom, nevetséges. Van egy dal, amitől pillanatok alatt hullok darabokra. Aztán mióta megtaláltam rólad ezt a sosem látott képet, szándékosan játszom a mazochistát és a két dolog kombinációjával gyilkolom magam. Élvezem a könnyeket. Elkeserít, mégis megnyugtat, mert tudok még érezni. Azon gondolkoztam, miért is tartunk vajon ott, ahol. Miért is mentem bele ebbe a játszmába és mikor volt az a döntő pillanat, amikor visszafordíthatatlanul beléd szerettem. Annyi mindent próbáltam. Tényleg, senki nem vetheti a szememre, hogy nem akartam tovább lépni. De sehogy nem ment. Mára ott tartok, hogy a lelki bajaimtól fizikálisan is beteg lettem és látod? Én bolond most is képtelen vagyok lemondani rólad.

Szeretlek. Nem tudok mást mondani. Csak hogy az életem vagy, a mindenem. Nem tudom, meddig tart ez még, nem tudom, hogy fogom bírni. De valami nem engedi, hogy feladjam és én hiszem, hogy ami
0-24ben azt diktálja a szívemnek, hogy ne hagyjam ezt ennyiben, az a hang tényleg nem hazudik...

Nem apadnak el a könnyeim és a legszebb az egészben, hogy tulajdonképpen meg sem tudom magyarázni, miért is sírok.

Annyira félek! Annyira félek a rossz időzítéstől, a nem megfelelő körülménytől, a hangulatunktól, mindentől, ami közrejátszhat abban, hogy újra elszakadjunk egymástól. Én nem akarom ezt. Őszintén szólva rettegek.

Tudod, nem normális dolog az, hogy nem hívhatlak fel az éjszaka közepén hogy elmondjam, mennyire hiányzol és hogy már aludni sem tudok nélküled. Nem normális dolog, hogy az egész világ ismeri a fájdalmam, csak épp veled nem beszélhetem meg, mi nyomja a szívem. Nem normális dolog, hogy egymás útjába vezettek minket, ha nem lehetünk mégsem igazán együtt. Vagyis lehetnénk, ha szeretnél annyira, mint én téged. Olyan nehéz szembenézni az igazsággal. Azt sem tudom igazából, mi is az igazság. Mi a te igazságod és mi a sajátom. Nem baj, ha a kettő nem fedi egymás. Nem számít megannyi konfliktus, meg egyáltalán semmi. Csak legyél nekem. Csak ne kelljen már állandóan félnem, sőt, soha többé attól, hogy holnap nem leszel. Hogy megint történik valami önhibánkon kívül ami miatt hosszú hónapokat kell majd bizonytalanságban, nélküled töltenem. Ez nem normális dolog. El akarom mondani neked, ha örülök és meg akarom osztani a bánatomat is. Nem akarom már megkérdezni, hívhatlak-e, láthatlak-e, velem leszel-e, elmegyünk-e valahová... Semmit nem akarok már megkérdezni és tudod miért? Nem azért, mert természetesnek akarom venni azt, hogy tényleg örökké együtt leszünk, hanem azért mert nem merem megkérdezni. Mert hiszek neked és mégis rettegek.

Nem benned nem bízom, a világban nem bízom. Az egó által kreált sok mű dologban nem bízom. Az emberekben nem bízom. A tárgyakban végképp. Csak benned és magamban egyedül, és csak remélni tudom, hogy most a körülmények is a mi kezünkre játszanak majd. Nem élném túl, ha újra elveszítenélek.