Amikor eszembe jutsz, akarva-akaratlanul itt cseng a füleimben minden beszélgetésünk, mikor dühös voltál és csak mondtad a magadét. Tudom, nem szokványos, hogy valaki így emlékezik, de te ettől voltál olyan kedves barát a számomra, mert sosem féltél felvállalni, ami nyomta a szíved, mert sosem érdekelt, hogy mások kinéznek a sajátos véleményed miatt. Nehezemre esik írni Rólad, pedig még nagyon az elején járok annak, hogy felfogjam, nem vagy többé. (Látod? Úgy kezdtem ezt a néhány sort is, mintha még élnél, aztán a valóság átíratta velem a mondatokat.) Hülyén hangzik, de ha látsz onnan fentről, remélem, „olvasod” ezeket a sorokat és azt gondolod, hogy a k…. életbe, minek ez a hiszti, majd megiszunk valamit, ha újra találkozunk. (Akartam is kérdezni, ugye koccintunk majd gondolatban ezentúl minden egyes meccs után, mint régen?) Hülyének érzem magam, ahogy írom ezeket a sorokat. Mégis nevetni támad kedvem, ha belegondolok, nekünk olyan „unokáknak mesélni való” kedves, szép sztorink sosem volt. Csak olyanok, amilyen Te voltál.

Emlékszel, mikor 2016 őszén már hetek óta izgatottan vártuk azt a bizonyos Dió-Fradi meccset? Mennyit tudtunk szervezkedni, készülődni, mi legyen, hogy legyen, ki vesz jegyet, mi a kártyaszám, hogy is kell ezt, mit vigyünk inni, honnan lesz kocsi ésatöbbi…? Emlékszel, hogy a meccs előtti éjjel fél kettőkor felhívtál és mivel azelőtt sosem beszéltünk telefonon, nekem egy jó tíz perc kellett, mire meg mertem kérdezni, kivel beszélek? És emlékszel, hogy lecsesztél, hogy „Dia, bzdmg, hát Kolbi vagyok, nem tudod?!” Emlékszel, milyen izgatottan, csillogó szemekkel vártuk a meccset a kocsiban mind az öten, mikor a Vargahegynél mögénk került az a bizonyos furgon, amit végképp nem tudtunk hová tenni a piros-fehér drapi miatt, mire Neked csak a szokásos „K……. be!” volt a reakciód? Emlékszel, hogy nevetve próbáltalak nyugtatni, hogy ne mutogass, mert még megvernek a végén és fogalmunk nem volt, hogy az ördögbe került ez a furgon a mi útvonalunkra? És emlékszel, hogy tátott szájjal, földbe gyökerezett lábakkal néztük végig, ahogy a srácok a magyar zászlókat levették a kisbusz széktámláiról? Mehettünk is a pálinkánkkal kiengesztelni őket sűrű bocsánatkérések és hatalmas röhögés közepette… Emlékszel, ugye…?

Fülig ért a szám, ahogy felidéztem ezt, a legkedvesebb sztorit, amit még az unokáimnak is mesélni fogok. Hogy volt nekem egy karakán, nagyszájú barátom, akivel néhány dolgot ugyan csúnyán benéztünk, de szerettem, hogy nem félt soha beismerni, ha tévedett és szerettem, hogy sosem kellett félnem attól, hogy nem áll ki értem, vagy nem mondja kíméletlenül a képembe az igazságot anélkül, hogy megbántana vele.

Azon az ominózus 2013-as Dió-Fradin úgy lettünk barátok, hogy észre sem vettem. Csak ülök a gép előtt és sóhajtozom. Tudod, mikor először kerestél meg azzal, hogy baj van én szentül hittem, hogy olyan, hogy veled baj legyen, márpedig nem létezik. Vagy ha nagyon muszáj elfogadni, hogy baj van, te akkor is győztes vagy és ezt a harcot is csak te nyerheted meg. Hosszú ideig aggasztott, hogy láttam abból, ahogy írsz, hogy félsz. (Bocsásd meg nekem, hogy így írok erről!) Nem értettem. Hiszen olyan nincs, amit te ne oldanál meg. Idegen volt előttem a félelmed. Ismerem a halált és látod, mégsem vagyok képes tudomást venni róla, ha olyan körül ólálkodik, aki fontos nekem. Pedig kellett volna. Aztán egyszer csak nem írtál erről többet és én hülye azt hittem, mostantól minden rendben lesz.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy az ébredést követő percekben szembesültem a hírrel, aztán csak görgettem tovább és újra láttam, és újra… Nem tudtam sírni. Csak álltam földbe gyökerezett lábakkal és se szólni, se sírni nem voltam képes. Nem is értettem. Tudatosan hessegettem el magamtól a gondolatot, hogy elmentél.
A hír előtt néhány nappal olvastam, hogy elköltöztél. Boldog voltam. Gondoltam, új életet kezdesz és minden rendben lesz. Nem így képzeltem. Megint nem tudok sírni. Ömlik az eső odakint, a tv-n épp elment az adás, a macskám pedig kétségbeesetten nyávog, én meg csak arra tudok gondolni, bár csak ülnénk valahol egy-egy sör mellett és az időt visszapörgetve tárgyalnánk meg a gondjainkat.
Furcsa barátság volt a miénk. Vagy inkább szokatlanul furcsa. Tudod ugye, mire értem, hogy minket a gyűlölet hozott közel egymáshoz? Dühös voltam, mikor ez eszembe jutott. Miért kellett menned?
Emlékszel, mikor tavaly, a Kövesdre tartó vonaton még a kalauznőt is rávetted, hogy drukkoljon nekünk? Te szokás szerint hamarabb a Tiszain voltál, álltál a pályaudvar előtt, szívtad a cigidet és épp morogtál valami miatt, de ez már hozzád tartozott az én szememben. Téged semmiféle betegség nem tántorított el attól, hogy utazz, ha meccsről volt szó. Hatalmas tisztelet érte.

Na és a kedvenc buszos túránk, aminek hárman vágtunk neki, hogy később csatlakozzunk a többiekhez Kövesden? A francba is, hát nem elgurult a pálinkásüveg kupakja, hogy meg kelljen innunk az egészet? Mennyit röhögtünk, Istenem…

Tudod, amíg ezek az emlékek élnek bennünk, addig Te is élsz.
Remélem, már egy szebb világból nézel le ránk.
Isten nyugosztaljon, kedves barátom!
Legyen Neked könnyű a föld.

Hogyan is tudnék szív nélkül élni? Rossz kornak a gyermeke vagyok. Ahol az ember saját magát nem tiszteli, ott nincs miről beszélni. Semmit nem számítanak a valódi dolgok, amiket rejtve tarthatnánk a kíváncsi szemek elől, csak a külcsín számít, hogy megfeleljünk az abnormális normáknak, közben meg szép lassan elrohadjunk belül a boldogtalanságunktól. Nem tudom, hol siklik ki mindig a dolog és nem tudom, miért kap vak bizalmat a megbízhatatlan és miért nem kap fikarcnyit sem az, aki tiszta szívű. De a női szív csalhatatlan. Megcsalhatatlan.

József Attila sorai kavarnak port a fejemben „Hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szálltam tehetlen, mint a kövek – nem is uszhattam a sodorral szembe kedves öledben!... Hol volt az öled?...” Nincs is őszintébb, tisztább, valódi vágy, fájóbb, hiányérzettől roskadó, felrovó kérdés. Nincs is őszintébb szerelemért könyörgés. Pedig megtanulhattam volna már annyiszor, hogy nem őszinte, aki nem magától ad, hogy nem igazi, amiért könyörögni kell. Nem mentség a rohanó világ, nem mentség a túl sok minden. Ha egy nő nem érzi, hogy szívből szeretik viszont, akkor az nagy valószínűséggel a valóság.

Nem fáj az ember szíve igazán semmi után úgy, mint az igaz szerelemért. Mégsem vesszük észre, ha szeretnek, csak az tűnik fel, ha valami megszűnik. Ha életünk csodája, az eggyé kovácsoló erő egyszeriben csak elmorzsolódik a mindennapok fogaskerekei alatt. Úgy illan el, mintha sosem lett volna. És csak állunk megsemmisülten, mert ezredszer is megfogadtuk, hogy most működni fog, hogy most valóban szerethetőek leszünk és ezeregyedszer is belefulladtunk a csalódásba.

Összecsaptak a hullámok a fejem fölött. Tudom, érzem és látom, hogyan kéne viselkednem ahhoz, hogy minden rendben legyen, tudom, érzem és látom, milyennek kéne lennem ahhoz, hogy ne legyen okom félni attól, hogy elveszítelek. Gyűlölöm, hogy nincs időnk, gyűlölöm, hogy néha képtelenek vagyunk egy nyelvet beszélni, hiába érezzük ugyanazt a problémát. Most muszáj, hogy képesek legyünk valóban mélyen magunkba nézve tisztán látni, őszintén kimondani, ha valami fáj és azt is, ha hibáztunk. Kellenek a barátaink, de kell, hogy még most is a másik első helyén álljunk. Muszáj megtanulni akkor is átölelni a másikat, ha elutasítást kapunk. Mert kell, mert csak így lehet túlélni azt, amin most keresztülmegyünk. Én nem akarom hagyni sem a sorsnak, sem a rosszakaróknak, hogy elválasszanak. Azt hiszem, mindketten elég éles képet kaptunk arról a közelmúltban, milyen lenne a másikat más karjaiban látni. És én ezt nem akarom. Tudom, hogy szeretsz és tudod, hogy szeretlek. De más emberek vagyunk és néha olyan nehéz szót értenünk egymással. Korántsem biztos, hogy bármelyikünk is direkt húzná a másik agyát az értetlenkedéssel, mert érthetem én a fehéret az alatt, amit te feketének gondolsz és fordítva. Megbeszéltük, emlékszel? Tiszta, őszinte, egyenes beszéd. Sokszor nem fog tetszeni, sokszor úgy hat majd, hogy már megint csak piszkállak, de hidd el, épp ellenkezőleg. Én sem tudom még, mit és hogy kell csinálnunk ezek után, de azt tudom, hogy nem fogom hagyni, hogy amit egy életre terveztünk, potom másfél év alatt érjen véget.

Szeretlek, ugye tudod?

Két változat létezik: vagy nem érdekel, vagy belebetegszünk - akár fizikálisan is. Volt rá precedens, hogy testközelből néztem végig, hogy a lelki leépülés kart karba öltve sétált a fizikai megbetegedéssel.

Bizonyára mindenki számára ismerős a szívtörés. Sokan törtünk és talán még többünkét törték már össze életünk során. Időigényes folyamat, míg szívünk aprócska darabjai ismét összeforrnak, de a hit (legyen szó Istenbe vetett hitről, vagy bármiféléről, ami fölöttünk való), a társaság, a család, a barátok, a törődés, a beszélgetés, az, hogy mások időt szánnak rád, melynek kapcsán megtanulunk szívből hálásnak lenni, ez mind-mind tökéletes ragasztója a szétesett darabkáknak. Persze nem működik az ilyesmi csettintésre, általában hónapok, esetleg évek kellenek, hogy a fájdalom oly’ éles képei megfakuljanak bennünk.

Sokunknak kijutott már az összetört szívű szerep. Az azonban sokáig idegen volt előttem, hogy hogyan vetül ki a lelki trauma az ember fizikális valójára. Őszintén szólva hiába hallottam erről akár barátok szájából is, valahogy idegen volt előttem az ilyesmi: és nem azért, mert kételkedtem volna a szavukban, egész egyszerűen nem tudtam felfogni, milyen változásokat képes a stressz, a depresszió véghezvinni egy ember testében. Egészen addig, míg nem tapasztaltam a saját bőrömön. Elég strapabíró szervezetem van (hittem ezt mindaddig, míg utol nem ért engem is az állandó gyomorideg és társai). Nem érdemes hagyni, hogy az ember szívét feleméssze a bánat. Nem érdemes tétlenül tűrni az állandó gyomorgörcsöket, a folytonos émelygést és bár tudtam én is, mitől vagyok rosszul, mikor egyik napról a másikra a gyomrom kvázi felmondta a szolgálatot erősen eluralkodott rajtam a félelem. Mindenre gondoltam már, de tényleg, kivéve, hogy megbetegített a saját lelkem. Rengeteget olvastam, kutakodtam, aztán alávetettem magam különféle vizsgálatoknak anélkül, hogy bárkinek konkrétumot mondtam volna azzal kapcsolatban, mi jár a fejemben igazából. Bizony, képes fizikai méreteket ölteni a lelki eredetű fájdalom és sok esetben ez jóval komolyabb, mint egy szívtörésmentesen szerzett fizikai sérülés. Az életem már réges-rég visszatért a helyes mederbe, azonban a gyógynövényes és gyógyszeres kezelés néhanap most is elkísér.

Utólag könnyű okosnak lenni, persze, de a lelkünk folyamatait nehéz (lehetetlen) befolyásolni. Egy biztos: többet ér a lelki-testi épségünk megőrzése egy szívtörés miatt való magunkba zuhanásnál.

„Mégis mit számít, hogy mit gondolnak mások addig, míg úgy érzed jól magad, ahogy vagy?”

Sokan hajlamosak vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy ha olvasunk, beszélünk, vagy csak gondolkodunk ezen a témán, elszánjuk magunkat, hogy na, márpedig innentől minden másképp lesz és a sarkunkra állunk. Ugyanakkor a lelkesedés és a kezdeti határozottság hamar feledésbe merül, legyen szó tettekről, célkitűzésről, felejtésről. Sok embernél tapasztalom, hogy homlokegyenest mást mond, mint amit valójában gondol. Honnan tudom? Nem nehéz kitalálni, ha valakit boldognak látsz mikor új célokról, tervekről beszél, aztán rövid időn belül előáll valami olyasmivel, hogy mégsem vág bele, mert minden jó úgy, ahogy van. Azt hiszem sokan átérezzük ezen szavak súlyát: hatalmas löketet tud adni az embernek, mikor van kiért, van miért tennie a dolgát. Nincs más gondolatunk, minden a célok körül forog, de ahogy szokták mondani: magas lóról lehet nagyot esni: igazán nem kell sok ahhoz, hogy lemondjuk az álmainkról, mert nekünk ez úgysem menne, mi ehhez kevesek vagyunk (ez mind nyilván nem igaz, csak a kényelmes életünk visszahúz és nem árt magunkat sem megnyugtatni.) Vajon miért szeretünk belekényelmesedni a megszokottba ahelyett, hogy sokszor csak minimális rizikót vállalva megadjuk az esélyt saját magunknak egy élhetőbb életre? Ez a lényeg. Hogy magunknak kéne megadunk, mégis folyton-folyvást azt vizslatjuk, más mit szól, más mit gondol majd, más mit mond majd. Miért fontos ez? Mi lesz akkor, ha más megszól, kigúnyol ésatöbbi? Sokan már addig is nehezen jutunk el, hogy ki merjünk lépni a komfortzónánkból. És ha megtesszük, még mindig ott van az a lehetőség, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk, ez esetben pedig jó esély van arra, hogy hosszú időre visszabújunk a csigaházunkba.

Egészen közelről volt szerencsém végignézni egy hasonló, már-már kényszeres megfelelni akarást, majd csúfos bukást, ahol a lelki megbetegedést fizikai leépülés követte, de erről majd legközelebb.

Nem tudom, minden korban úgy mentek-e a dolgok, mint a kétezres évek elején, de egy biztos: gyermekkoromban nem így képzeltem el a nagybetűs életet.

Nem az élettel van gond valójában, hanem az emberek élethez való hozzáállásával. Az ország északkeleti szegletében tapasztalom ezt, de minden bizonnyal igaz nem csak Magyarországra, hanem az egész világra, hogy idomulni próbálunk a normáknak mondott szabványokhoz, amik nemhogy nem normálisak valójában, hanem többnyire egyenesen abszurdak. Legyen szó divatról, szokásokról, ételekről, barátságokról, szerelmekről, bármiről: hajlamosak vagyunk azt gondolni a többek által követett dolgokról, hogy csak és kizárólag az az elfogadott, csak és kizárólag azt követhetjük, ha nem akarunk kilógni abból a bizonyos sorból.

Nem akarunk, vagy egyszerűen csak nem merünk?  Egyéniségnek tartják magukat a tucatemberek, az egyéniségek pedig rettegnek előbújni az elnyomás függönye mögül tartva attól, hogy a többség dönt elvét követve nem elég, hogy ott tartanak majd, ahol eddig, de mellé rájuk aggatják a "full ciki", "full gáz" bélyegeket is.

Néhány évvel ezelőtt még kifejezetten jó buli volt szembe menni mások véleményével, de akkor még nem vettük ezt komolyan. A befogadó (mégis befogadásra képtelen) közeg, én pedig pláne: ők hülyének néztek, én meg szimplán élveztem, hogy kilóghatok a sorból anélkül, hogy mindenki elzárkózna tőlem: beérték azzal, hogy furcsának tituláltak. Ma már más a helyzet. Szabad emberek vagyunk, szabad gondolatokkal, csak az befolyásol minket, akinek/aminek hagyjuk, hogy befolyásoljon, mégis: kezeink megkötve, szemellenző rajtunk és az esetek többségében megyünk a többiek után. Miért? Mert ezt akarjuk? Inkább mert ez az egyszerűbb. Mert belefáradtunk a folytonlagos szélmalom harcokba, az ellenkezésbe, az állandó konfrontálódásba. És akkor most mi van? Beletörődünk, tudjuk, hogy nem így kéne élni és lehetne jobb is, de egyszerűbb siránkozni, hogy bár jobb lenne ez és ez, mint tenni azért, hogy tényleg változzanak a dolgok. (Joggal vetődhet fel a kérdés az olvasóban, hogy miért koptatom a billentyűzetet ahelyett, hogy tennék valamit?) Ilyenkor jön általában az a filozófia, mely szerint egy fecske nem csinál nyarat: ergó minek is tennék bármit, ha felesleges?

Nincs túl nagy rálátásom a tőlem eltérő generációkra, de abból a kevésből, amibe betekintést nyertem mégis azt látom, hogy korban és tapasztalatokban különbözünk csupán, lényegében ugyanazt csinálja mindenki: hazudik, hogy könnyebb (jobb, szebb, élhetőbb) legyen az élete. Hazudjuk, hogy mennyire király minden hétvégén étteremben kajálni, közben sírhatnékunk támad, hogy megint órákig kell készülődni, ruhákat válogatni, nehogy bárki megszóljon. Hazudjuk, hogy mennyire boldog az életünk: hetente egy szerelmes/kutyás-macskás fotót feltöltünk, hadd lássa mindenki, milyen mesekönyvbe illő rózsaszín, habos-babos életünk van, ehhez persze el kell kapni, vagy meg kell kreálni azt az 5 perces látszatboldogságot, amit posztolhatunk és még sorolhatnám. Tudom, ez túl szélsőséges, de minden viccnek a fele igaz, nem?

Ki dönti el, mi a helyes? Ki mondja meg, mit szabad és mit nem? Mi alapján dől el, ki számít normálisnak és ki naiv (hülye, elvarázsolt, álmodozó)? És ha minden kérdésre megvan a válasz, csak egy dolog érdekel még: mégis mit számít, hogy mit gondolnak mások addig, míg úgy érzed jól magad, ahogy vagy?

Szia drágám! Hogy vagy mostanában? Napok óta nem tudok rólad semmit, és mi tagadás, kezdek aggódni. Nem jellemző Rád ez a sokáig való elérhetetlenség. Csak a csend van és egyre inkább eluralkodik rajtam a kétségbeesés. Telnek a percek, órák és próbálom magamtól elhessegetni minden erőmmel a legnagyobbtól való félelmemet. Mindhiába.

***

Nem tudom, hogy leállt, kikapcsolt, blokkolt-e az agyam csupán, minden nap remélem, hogy reggel ébredek, és rossz rémálomnak titulálom mindazt, amin most keresztülmegyünk. Te, a családod, a barátaid, ismerőseid, én, az imádott Pamutod és még a drága Sacikád is. 10 másodperces boldog remények csupán, amiket szétszaggat a valóság túlságosan éles karma. Nem hagy aludni. Nem hagyja álmodni, hogy ülünk a lépcsőn, egyik cigit szívjuk a másik után és nevetünk még azon is, ami másnak semmiség. Én nem tudom, hol vagy. Talán én vagyok rossz helyen, hogy nem talállak? Hová lettél? Együtt nőttünk fel, együtt kéne tovább élnünk életünk legszebb éveit boldogan, újjászületve, talpig egészségben. Tudod, van valami, ami blokkolja az agyamnak azt a részét, ami elrejti előlem a valóságot. A keserű valóságot, amit tudok bár, mégis képtelen vagyok felfogni. Mert ez nem létezik. Ez nem valóság. Ez hazugság. Ez igazságtalanság. Ez nem jogos, ez nem szép, nem elviselhető. Ilyen kínokat nem szabadna és nem is lehet átélni. Ki akarom kerülni ezeket, de nem tudom. Menthetetlenül belebotlok mindenhol. Két lépés tiszta, két lépés homályos, álomszerű, szép… Csak ülünk ketten a lépcsőn és cigizünk és kiröhögjük a világot. Azt a világot, amit te akkor is képes voltál kiröhögni, mikor látszólag közömbös voltál számára. Mikor a mai kor embere ügyet sem vetett arra, hogy van egy csupa szív, fizikailag ideiglenesen beteg társa. Mert ez a korcs világ csak az egészre figyel. Én átkozottul szerencsés vagyok. Olyan átok ez, ami valójában a legnagyobb csoda, amit ember megélhet. Hogy elég merészséget kaptam a Teremtőtől ahhoz, hogy megismerjelek és főként lehetőséget, hogy a barátod legyek. A legjobb barátaid egyike. Vesztettem már sokat. Én tudod sose hittem, hogy elmész. Egyetlen pillanat sem volt az életben, mikor átfutott volna akár egy pillanat törtrésze alatt is a fejemben egy olyan világ képe, amiben Te nem vagy.

Most is megnéztem a telefonom, de nem írsz. Napok óta nem írsz. Tudod én azt hittem, ez is csak egy kórházi alkalom lesz a sok közül. Hogy hazajössz és lemegyek megnézni, jól vagy-e? És megnyugszom. De helyetted csak a hívás jött. Nem a Te hívásod. Azóta is írok neked. Én hülye! Mintha válaszolnál. Mintha válaszolhatnál még. Mint a legrosszabb rémálmom, olyan ez az egész. Te, minden titkom őrzője. Te vehemens, Te hős, fizikálisan porcelán, lelkileg acél nő, akinek a szépségét oly kevesen látták. Oly kevés idő volt, hogy láthassák. Mert fogalmuk nem volt, kivel is állnak szemben. Hiszen Te, a mindig mosolygós… Aki egyik percben zokogsz, másikban nevetve lépsz ki az ajtón, hogy az átlag ember véletlen se sejtse, mi is zajlik a szobád ajtaja mögött. De én hallottam. Én tudtam. Mi tudtuk. Akkora szíved volt, hogy mégis képes voltál a szeretetből újra és újra erőt meríteni és küzdeni tovább.

Tudod én azt képzeltem, megerősödsz, túlesel végre az operáción és szép, hosszú, boldog éveket élünk le, mint legjobb barátok. Én naiv. Te tudtad vajon? Készültél erre? Nekem sosem mondtad. És most megrendülten állok azelőtt, hogy mégis számítottál arra, hogy nem tart már soká. De hisz úgy örültél legutóbb! Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy végre elindulnak a dolgok pozitív irányba. Mert én marha bedőltem. Nem láttam át, mi is van a gyermeki mosolyod mögött, hisz soha senkinek nem tudtál és nem is akartál volna ártani. Te csak a megtestesült jóságodat adtad át mindenkinek. Akkor is, ha ezt sokan semmibe vették. Te már rég olyan dolgokat tudtál, amiket mi elképzelni nem tudunk. Miért nem mondtad? És én miért nem vettem észre? Hogy szorulhatott a törékeny testedbe akkora lelki erő, hogy pokoli kínok között is mindig azt nézted, a másik hogy van? Hogy voltál képes másokért aggódni magad helyett? Mindig csodáltam, hogy így tűrsz, de most látom csak, hogy felét se értettem annak, ami valójában zajlott.

Ahogy bejöttem a kapun, néztem a lépcsőt, ahol annyit ültünk, néztem az udvart, ahol kislányként annyit játszottunk, ahová hívtál, hogy menjek macskát fogni, ahol annyiszor levegőzgetett az imádott Pamutod, ahol megbeszéltük, hogy kötünk egy vödröt az erkélyemre és abban húzlak majd fel, ha nem tudsz feljönni hozzám…Bárhová megyek a lakásban, minden Téged idéz. Ki fog kopogni nekem a fürdőkádból? Kivel fogunk ilyen apró marhaságokon nevetni napokig, kivel?

 Mindeközben próbálok azzal foglalkozni, vajon mikor csitulnak el ezek a most még ordító élmények bennem, és mikor tudok megbékélni azzal, ami most még csak lidércnyomásnak tűnik.

Szeretem, hogy ha kígyót-békát kiabálunk is egymásra, mindketten tudjuk, hogy csak az aktuális „rossz nap” mondatja velünk ezeket a szavakat és barátságunk mindent túlél. Szeretem, hogy tudod, szeretlek és hogy nem számít, miken megyünk keresztül, a vége mindig ugyanaz, hogy együtt megyünk tovább. Szeretem, hogy fel tudjuk egymást idegesíteni, mert ebből is tudom, hogy nem vagyok közömbös, hogy te is szeretsz. Szeretem, hogy mindkettőnknek fontosabb a másik az egójánál. Szerettem-e csak ezeket a külső szemmel talán apróságnak tűnő dolgokat? Nem. Örökké szeretem. Éppúgy örökké, mint ahogy nemrég azt mondtad nekem, hogy mi örökké barátok leszünk. Azt hiszem, köztünk nincs idő. Tér van csak, ami elválaszt.

Tudod, drága egyetlenem, bementem ma egy templomba. Nem a saját felekezetemébe ugyan, de oda húzott a szívem. Ott akartam kérni a Jóistent, hogy vigyázzon rád. Nehezemre esett gondolkozni, miközben a plébános épp az odaát való életről beszélt. Nyugodt voltam. És láttam. Láttalak. Egy zöld réten, kavicsos kis úton gurulgatni ide-oda a kerekesszékeddel, persze csak poénból, hisz láttam azt is, hogy a saját lábadon sétálgatsz a menny felé vezető utakon… Lehet, hogy az agyam játszott velem csupán, de nyugodt voltam és mosolyogtam. Te pedig csak forogtál a kerekesszékkel és nevettél. Angyalszárnyakat kaptál és erős, ép lábakat. Szinte hallottam a kacajod. Aztán mikor meguntad, megigazgattad a szárnyaid, felálltál és sétáltál az úton. Boldog voltam. Most megint csapongok. Én hiszem és tudom, hogy ott vagy, ahol a legjobb még akkor is, ha mi most egy ideig nem találkozunk testben. Tudom, hogy Te most előre mentél és öleléssel vársz majd, ha egyszer nekünk is menni kell. Te gyönyörű Angyal, a Jóisten vigyázzon Rád odafent. Örökké hiányozni fogsz. Nyugodj békében, Drágám.
Nagyon szeretlek!

Kimerült szívek elkeseredett sóhajaival van tele a világ – amiket persze soha nem hall meg senki. Hiszen néma sóhajok.

Mindenkinek hinnie kell valamiben. Mindenkinek meg kell tanulnia, mi az az alázat, mi az a hit, ami nem pillanatnyi, kétségbeesés szülte, hanem valódi. Mindenkinek meg kell tanulnia, mi az a hála. Amikor sírni tudnál örömödben. Amikor álmodozó vagy és csak a szerelemnek élsz – pedig folyton-folyvást megtapasztalod, hogy a világ nem ennyiből áll – és elindul az életed, az igazi, a vér szerinti, családi és nem szerelmi életed egy negatív irányba, a rémület pedig egy csapásra kirántja a talajt a lábad alól. De a hited, akaratod, bizalmad, reménykedésed, imáid nem hiábavalóak. És felszabadulsz és megérted végre a lényeget. Hogy amibe belehalni készültél eltörpül az igazi félelmeid mellett. Hogy aki neked van szánva az bizony tényleg veled lesz és amíg nincs rendben a lelked, az életed, a szíved legféltettebb darabkájára sem biztos, hogy vevő lesz az, akinek szánod. Persze, ott vannak az átkozott játszmák is, amik jó ideje átvették a szerepet az őszinteség fölött, de szerintem az ilyet érzi az ember. Mert éreznie kell. És tudnia. És biztosnak lennie benne.

Hogy kell az összhang. Igenis kell a lelki béke, legyél bármilyen vehemens, karakán természetű. Kell a lelki vihar, de ugyanakkor a megnyugvás is kell. Kellenek a harcok, a bukások, hogy láss. Kell a család. Kell a vér és kell a választott kör. Kell az életbeli biztonság, kell a lelki támasz. És igen, nagyon kell a szerelem is. És a félelem nem kell, hiszen a káosz velejárója az életnek.

Kell, hogy térdre esve, zokogva tudj hálás lenni, hogy látsz és érzel. Hogy képes vagy látni és érezni! Kell, hogy megértsd végre, a hamisan beárazott, műdolgok fabatkát sem érnek. Kell, hogy ne kerüld ki a káoszt, kell, hogy ne kövesd azt, amit csak azért követsz, mert ezt látod másoktól, így ezt véled jónak. Kell, hogy merj kockáztatni. Néha az is kell, hogy keresd a bajt, hogy megismerd a határaidat.

A végére pedig úgyis minden kitisztul.

Ez az átkozott világ! Hol van a szerelmem? Robog a vonat. Hűvös fuvallat szivárog felém az ülések között. Ég a szemem a kimerültségtől. Rád gondolok. Igen, már megint. Mint mindig, mikor egyedül vagyok. Gyönyörű a táj. Gyönyörű, ahogy a sínek mentén árván álldogáló lámpák megvilágítják a tájat. Az élő tájat a holt, fekete vasrudak mellett. A fülke tükörképét látom most csak az ablakon át és átkozottul zavar a fény. Átkozottul zavar ez a túlzott nyugalom. Valahogy félelmet kelt bennem. És hazudom magamnak, hogy érted aggódom. Mert te kellőképp talpraesett vagy, a jég hátán is megélsz. Talán ha leírom, könnyebb lesz elhinnem. Talán így elhitetem magammal, hogy mi tényleg nem illettünk össze.

Furcsa ez a vonatkabin. Pont, mint az élet. Belül tükröződik, ami a zárt térben van, kint éjsötét uralkodik. Csak az létezik, amit látok? A bezártság, egyedül? Hol vagy? Annyira akarom hallani a hangod, amennyire nem. Annyira akarlak látni, amennyire álmodni sem akarok rólad. Annyira akarlak ölelni, ahogy még akkor sem, mikor a karomban hajtottad álomra a fejed. Annyira szomjazom csókjaid, mint kiszáradás szélén tántorgó élő halott. Ciki, hogy ennyire megzuhantam? Életem, nem az. Valóságos csoda, amit kiváltasz belőlem. Az a féltés, az a gondoskodás, az a vágy… az a szerelem.

Lehúzott ablakokról, whiskyről és cigi füstről álmodozom. Tiszta gondolatokra van szükségem. Olyan bódultan tisztákra, amik folyton-folyvást azt eredményezik, hogy nem tudom palástolni, mennyire kellesz. Hogy ennyi év alatt férfit még így nem akartam. Talán mert eddig senki nem volt férfi?

Melletted nő voltam, melletted voltam valaki. És igen, én vagyok önző, mert többet akarok, mert ez kevés. Átkozottul kevés. A tested, a szíved, a lelked akarom. Azt, hogy minden gondolatod éppúgy én legyek, ahogy te az enyém vagy. Kellesz nekem. Ez van.

Nem tudom levenni az ujjaim a billentyűkről. Késő este van és én elemi erővel tartom vissza a könnyeimet. Hiányzol. Olyan jó kimondani. Olyan jó leírni. Olyan jó gondolni rád és olyan rossz, ami most van. A csend. A semmi. Ami fegyelemre, mi több: türelemre int. A rettegés, ami befogja a szám és összeszorítja a szívem markában tartva minden egyes könnycseppet, amit érted hullajtottam. Nem tudok másra gondolni. Összerázza a vonat a lelkem. Mintha csupa légüres tér lenne egyetlen apró gyémántgolyócskát őrizve magában. Random sorrendben futnak a számok a lejátszómon szorosan egymás után, de mindegy – minden mindegy, mert minden sor, minden dallam hozzád vezet. Hozzád, akiről azt sem tudom, hol a fenében is vagy egyáltalán. A zene olyan hatással van rám, hogy szívem szerint ököllel verném az ablakot és torkom szakadtából üvöltenék. És most? Most mégis mintha megbénultam volna. És az apró gyémántgolyócska csak gurigázik a lelkemben. Abba kell hagynom az írást, de te nem hagyod. Tűnj el az életemből! Túlságosan szeretlek. És ez hiba.

Hol húzódik a határ a szív és érdek között? Van egyáltalán határ szív és érdek között...?

Furcsa ez a XXI. század. Furcsa abban az értelemben, hogy nem ilyennek képzeltem, mikor még gyerek voltam. Nem ilyennek képzeltem az embereket, a munkát, a kapcsolatokat, nem ilyennek képzeltem magát az életet. Közel harminc évesen sok kapcsolatom máshogy látom, mint láttam ezelőtt néhány évvel, bár könnyen lehet, hogy a szívem mélyén sejtettem az igazságot, de jobban esett azt mondani, hogy mi igenis szeretjük egymást, mint azt, hogy igen, tudom, hogy csak az érdek köti hozzám őket. Volt akinél az elejétől tudtam és volt, aki éveken át tartott abban a hitben, hogy fontos vagyok. Nem voltam az. Lelki-szellemi síkon legalábbis. Éppúgy igaz ez volt szerelmekre, mint emberekre, akiket barátoknak szerettem volna hinni.

Nincs olyan, hogy nincs időnk, hogy nem érünk rá. Drasztikus példa, de aki nem ér rá hétköznap a másikra pár perc erejéig, hogy megtudja, hogy van, minden rendben van-e vele, annak akkor se legyen rá ideje, ha felmerül a lehetősége annak, hogy talán ez lehet az utolsó találkozásuk. Ha őszinték lennénk, nem azt mondanánk egymásnak, hogy nem volt időm, vagy nem lesz időm, hanem azt, ami a valóság: hogy nem érdekel. Nincs szükségem azokra az emberekre, akiknek nincs szükségük rám. Nehéz ezt belátni, évek kemény munkája kellett ahhoz, hogy valóban így érezzem, ne csak magamra erőltessem azért, mert ezek divatos, hangzatos szavak. Túl sok évet fecséreltem már el olyanokra, akikkel igazából elmentünk egymás mellett és nem azt kerestük, amit a másik adni tudott volna. Nincs idő örökké sajnálkozni. Talán közhelyesen hangzik, ugyanakkor mégis hatalmas igazság, hogy aki menni akar, arra bizony rá kell adni a kabátot...

Az utóbbi időkben egyre többször ébredek úgy, hogy ömlik rólam a víz egy-egy kellemesnek korántsem mondható álom után. Sokáig hittem, hogy mindez jelent valamit, előrevetít valamit, figyelmeztet valamire, amit nagyrészt mégsem tudok világosan értelmezni. Talán nem normális dolog, de mindig döntő szerepet játszottak az életemben az intuíciók.

Mégis mindig az lett a vége, hogy a sziklaszilárdnak vélt hitem megingott és mint sokan, én is azt kezdtem gondolni, hogy tényleg nem vagyok normális. Aztán jöttek azok az esték, mikor azt éreztem, hogy menten megbolondulok. Reszkető gyomorral nyeldestem a könnyeimet egyre csak azt szajkózva, hogy valami történni fog. A többség hülyének nézett és ami még jobb, a barátaimnak mondottak nagy része is csak röhögött rajtam.

Csakhogy kivétel nélkül igazam lett.
Akkor ki is a hülye...?